Friday, May 23, 2008

Visszaérkezni a tegnap holnapjába

Már jó ideje gondolkozom, mit lehetne megírni abból, amit egy-egy vidéki utam során látok. Ha akkor, amikor lemegyek a térképről, beszélek valakivel, tudom, hogy egy ilyen beszélgetést a tévében csak feliratozva adnának le. Ha leadnák egyáltalán, és nem egy katasztrófa hír képeihez fűzött jegyzet lenne csak belőle. Beszélgetőpartnerem alföldi, a közeli városra is jellemző, tehát az ott élők számára beazonosítható tájszólással beszél. Egyes öntudatosabb vidékeken ezt a nyelvet kunnak mondják. A magánhangzói valóban olyanok, mint a mongol beszéd hangjai. Én "konok"-nak hívom. Nekem szülőföldem ez a táj. A dombok, ligetek... az utolsó kivágott ibolyás tölgyes... Megpróbálok képeket hozni, az amúgy hihetetlen világból.


Már próbáltam mesélni, a külvárosi "kocsmában", ahová a vonat előtt kávézni és a helyi viszonyokról tájékozódni betértem. A meleg miatt ittam egy, majd még egy sört, oldódni kezdett a nyelvem, de végül, egy szót sem szóltam, mert senki sem hitte el, hogy létezik az a világ, ahonnan jövök. Pedig tudták, hogy van. Maguk mesélték el, mint utaztak át rajta, illetve mit gondolnak az onnan jött emberekről. Rólam talán nem gondolták, hogy onnan jöttem. Az ő történetük egy előző, vagy egy korábbi szilveszteri "mulatsággal" kezdődött, amikor a külvárosba Ksztm.-ról, (60-70 km!) lovaskocsival érkeztek a cigányok. Az emberek nagy része a városban mulatott, az "időutazók" nagy része pedig valamiféle műsort adott, amivel elterelte az itt maradt öreg, tehetetlen lakosok figyelmét. Hangos veszekedések, "koldusoperettek" stb. Egy utcával a hátuk mögött pedig, mint az őzek a határban, ugráltak át a kerítéseken, és pakolták meg a szekereiket, kötötték el az autókat. A pár itt maradt ember a handabandázókkal maradt, az egyik a kerítésen átugró tolvaj után lövő embert vette őrizetbe, akinek pedig idős feleségére is kezet emeltek.
Ezek után ugrottak egyet, és a most garázdálkodó autótolvaj banda üzelmeit sorolták, mint lépnek meg az úttalan földutakon a rendőrök elől, és szerelik szét az autókat Tiszakécskén. Azt találgatták, ki adhat tippeket az autókról. Amint észrevettem, hogy valójában az egyik vendéget akarják kiugratni a bokorból, inkább távoztam. Később hallottam, az egyik megvert szemtanútól, hogy a srácot kitiltották abból a kocsmából, majd szinte mindenhonnan, a felesége is otthagyta, az autótolvajokból párat elkaptak, és most a lehető legbecsületesebb módon próbál nem éhen halni. Ebben a fekete gazdaságban olyan "összefogás" van, amely lehetővé teszi, hogy valaki havi 28 ezer forintból túléljen.

Monday, May 19, 2008

A látó és a vad jak

Vajon hová vezetnek ezek a nyomok? Elvisznek-e Játékos Vadzsra, Rölpe Dordzse szentélyéhez vagy sem? Első körben ugyanis 2008-ban nekifutottunk már, de a márciusi hideg szelek és az olimipiától viszkető markú kínai "üzletemberek" elvették a kedvemet. Az egyre irreálisabb tervek szerint ugyanis tibeti emlékhelyek után kutatva, szétnéztem volna barátommal Pekingben és környékén, majd a Beyjing-Lhásza vonattal történelmi Tibetben rohantunk volna kolostorról kolostorra egy terepjáróval, mielőtt még a restaurálás fogalmát nem ismerő kínaiak rikító turistacsalogató festékkel mindent átfestenek. Shinjiék azt mondták, hogy az autó bérleti díja még rendben volt, de pár hét alatt megkétszereződött az amúgy is politikai okokból drága szállás és egyéb ár. (Valójában fel sem lehet sorolni, hány féle engedély kell a beutazáshoz, Kínán belül.) A politikusok szertnék, ha minél kevesebb illetéktelen kínai járna Tibetben, ahol kétszer annyi katona lakik, mint őslakos, akiknek viszont a két harmada, ha nem működik együtt, dolgozhat a munkatáborokban.

A pekingi szállás pedig a többszörösére nőtt, ahogyan az Olimpia hetében a Peking-Budapest repülőjegy is 700 fölé ment, míg egy héttel után már alig magasabb az átlagos 140-nél. Lalitavadzsra a mandzsu császár barátja volt. Mert hét éves korában adták az akkor 11 éves császár mellé buddhista nevelőnek. Mindketten hatalmas küldetéstudattal élték át a feladatot, és az udvari etikett ellenére vagy mellett a baráti megszólítás gyakran előfordul a szövegekben. Angolul is "pajtásnak" fordítják (pal). Rölpe Dordzse mongolnak született, és azért tanult kínaiul, mandzsu nyelven, hogy a tibeti Congkapa tanításait terjeszthesse. Ebben a hagyományban, a dalai lámák hagyományában Nágárdzsuna "a mester". Mondhatnék filozófust, meg bölcset, de egy kicsit mindegyik sántít. Lalitavadzsra ott volt a VIII. Dalai láma kiválasztásánál, illetve a Pancsen is az ő tanítványa volt.



A karjai közt halt meg az a Pancsen, aki az egyik leghíresebb tibeti "útikönyvet" írta Sambalába. Megpróbálta a külső és a belső utat egyszerre bemutatni. Sajnos, amikor a császár maga mellett szerette volna tudni mindkét tibeti főpapot, hiába építtette fel a pancsenek kolostorának, és a Potalának a mását Chengdeben, Loszang Jese valószínűleg himlőben meghalt. A császár születésnapjára érkezett, és kapott Qianlongtól (乾隆) egy két méteres tekercsképet egy india sála fáról. A fával hosszú életet kívánt, de a legendák szerint Sákjamuni Buddha is egy ilyen ikersála fa alatt távozott el, és a kínai olvasata miatt a mulandósággal is azonosítják ezt a fát. Persze, Atísa tanítványa, Dromtön mellé is gyakran odafestik.



Qianlong megépíttette a nyári szállását, amelynek az építkezéseit Rölpe Dordzse felügyelte, és a mintákért Dolonorba ment, a mongol Khubilai kán nyári rezidenciájára. A sok szentély és kolostor másolat, és kínai irodalmi emlékhely mellett Qianlong nyáron vadászatokat rendezett, melyen hatvan ezer katona vett részt. Itt szoktatták egymáshoz a mongol, mandzsu, kínai katonákat, és próbálták ki az újabb fajta tűzfegyvereket. Tibeti barátja pedig mindig igyekezett lecsillapítani a helyi istenségeket, a császár ellen lázadókat, vagy a tibetiek vallási vitáit.
Rölpe Dordzse Pekingben kapott szentélyt, kolostort. Ez utóbbit a császár ifjú korában lakott palotájából alakították át (Yonghegong 雍和宮).
Amikor elege lett a politikából, építkezésekből, békéltetésből, fordításból, Dharma-tanításból, a Wutaishanra vonult el. Congkapa anyját, fogantatásakor látott álmában innen, a Mandzsusrínak szentelt öt csúcsú hegyről látogatták meg fehér ruhás szerzetesek, és találták alkalmasnak az újra megtestesülő megvilágosodott aktivitás szülőanyjának. A császár is, Lalitavadzsra a bölcsesség bódhiszattvájának emberi vetületei volta. Ilyen értelemben testvérek. Azt kellene mondani, hogy "lélekvér", de mivel ilyen nincs, mondhatnánk azt, hogy "belső barátok", amiben a barátság valami minden ma ismert vállfajánál közvetlenebb kapcsolatra utal.
A "buddhista tudós" egy ilyen barát ősképét szeretné megvalósítani, aki a belső út végigjárásában kíséri el az embert. Ehhez a munkájához Lalitavadzsra sokat foglalkozott a kínai bölcsek tanításaival is, és a Kínában akkor élő buddhista hagyományokkal. De első körben úgy látta, már nem az a feladata, ami a tibetiek gondolkodásában a nyolcadik században rögzült, miszerint a kínaiak a hirtelen megvilágosodás útját követik. A csak-tudat iskola nézeteinek különbnél különb formáival találkozott. Ezek szinte önkéntelenül is vitatják Nágárdzsuna gondolatait.

Friday, May 16, 2008

A vak nyomai

Tegnapelőtt este Fül nélküli Hoicsi lábnyomait néztem Masaki Kobayashi filmjében, amit Lafcadio Hearn novelláiból készített. A novellák persze különös történetek, elbeszélések 怪談, amelyeket a tűz mellett meséltek az emberek, így Hearn tevékenységét néprajzi gyűtjésnek tartották, a filmet meg angolul már "ghost story"-nak mondják. Valóban ennek a japán műfajnak lett az alapfilmje, de maguk a történetek, és az 1964-es megfilmesítés sokkal gazdagabb színekben, képekben, történetekben, visszhangokban. A "furcsa históriák" különben is Pu-szung ling műfaja, kínából. Az utolsó történet még utal is rá. A négy történet az elbeszélés és az elbeszélhetőség története is. Lafcadio Hearnt mindig űzte valamerre a szegénység, és az írásból nyomorgott. Apja angol protestáns katona, anyja orthodox görög nő, akinek a vallását, s emiatt apja házasságát otthon nem ismerték el. Amerikában meg feleségül vett egy néger nőt, és noha sikeres volt a város árnyoldalait felvillantó írásaival a napilapban, kirúgták és kénytelen volt a konkurenciához menni. Onnan pedig kiküldték Japánba (1890), de hamarosan ez az állás is megszűnt, és először angol tanításból, majd újságírásból is élt, japán nőt vett el feleségül, japán nevet vett fel: "Nyolc felhő kis forrás" (小泉八雲), vagyis itt már otthonra talált. Állítólag utolsó éveire mégis elhatalmasodott rajta az üldözési mánia. De ennek oka nemcsak a sok, életében látott rémség lehetett, hanem a tüdőbaja, amit a kamasz korában elvesztett egyik szemének a vak világa is tetézett. Még mielőtt a film megjelent, elkezdtem fordítani a Kwaidan (magyarosan írva és ejtve: Kaidan) történeteit. Nem jutottam velük sokra. Most, hogy megnéztem végre a filmet, úgy tűnik Hoicsi történetét (耳無芳一の話) be tudom fejezni. A filmről szóló anyagokkal, képekkel kis füzetet lehetne belőle csinálni. Persze, ha valamit ki tudok hozni a Hoicsi testére írott szövegből. Az arcán a Szív szútra legismertebb sorai olvashatók: "a forma üresség, az üresség forma", a száján a szív írásjegye, ami abban a kultúrában szellem is, erő is és érzelem is. A tenyerén, a szívén elöl-hátul látható vörös írásjegyeket először "halál"-nak (死) olvastam, de most arra gondolok inkább, hogy egy szanszkrit szótag.

A halálról énekelt egész életében egy Hoicsihez hasonló másik vak zenész: Asik Veysel. Magyarul csinált neki egy lemezt Kobzos Kis Tamás (Szívetekben őrizzetek - A lemez Erdal Şalikoğluval közösen készült.) A török nevét már az utókor adta, egyre több tisztelgést kap a YouTube-on is: "Költő Veysel". Ráadásul szúfi olvasata is van, s így már az egyszerű szerelmes vers sem olyan egyszerű, még ha nem is figyelmeztet folyton az elmúlásra, akkor sem. Véletlen talán, de a legfurcsább vak nyoma, szintén török. Esref Armagan olyan török festő, aki soha nem látott semmit a külső világból. Veyselt amint megláttam egy képen, mindjárt Borges halhatatlan embere jutott az eszembe, aki járt Kolozsvárott is, 1634-ben. Akitől egyáltalán a Kolozsvár nevét halhatta, vagy olvashatta, megint csak vakon élte utolsó éveit. Ő rajzolta át Argentina térképén Entre Ríos tartományt, a katonatisztek vagy a tiszthelyettesek az ő egyenruháit viselik. Juan Czetzről, azaz a gidófalvi örmény származású Czetz Jánosról van szó, az 1848-asok legfiatalabb tábornokáról. Az emlékiratait olvashatta Borges, vagy katona ősei akár beszélgethettek is. Czetz vakon tollba mondott visszaemlékezéseiben beszél egy Borges ezredesről, akit a juníni erődítésekkor ismert meg 1871-ben. A határbejáráson, a néhol nyeregig érő fűben órákig beszélgettek, s ennek emlékére kapott Borgestől egy poncsót, amit mindvégig megőrzött. Borges nagyapját, aki hamarosan meghalt, és akiről nagyanyja folyamatosan mesélt, akkor nevezték ki a határerődök megerősítéséhez parancsnoknak. Akkor házasodtak össze egy angolkisasszonnyal, de fia születését, már nem láthatta, mert egy eltévedt golyó megölte. Fia is, és unokája is, az író Borges, vakon élték le életük nagy részét.

Tuesday, May 13, 2008

Az énkép mennyköve

Vajon az akarnoknak, aki viccből cinikusan-ironikusan diktátornak nevezi magát, valóban vállalhatatlanok az érzései? Hátralévő életében már képtelen felvállalni az érzelmeit? Az ésszel alkotott modellek pótolhatják a valódi érzéseket? Az érzések a valóság kérdéseire azonnal megszülető válaszok. Az ésszel generált utánzat, ami a legrosszabb színészi technika, mivel híján van minden együttérzésnek, a legrosszabb válasz. A számolási idő árulja el a hétköznapi, nem eckharti értelemben vett lelki szegényt. Vagy az esze. Elbízza magát, hogy mindenkinél okosabb. Persze, amikor már a saját tévedhetetlenségébe vetett hite miatt követ el hibát, rég késő. Akkor már menthetetlen. Ám ma már egyre hétköznapibb jelenség. Lassan fel sem tűnnek senkinek ezek az elvetélt Hitlerek, és Napóleonok, akik szponzorok nélkül még egy szobát sem kaphatnak már a zárt osztályon. A családjuk tönkretétele miatt sem vonja már őket felelősségre senki. A család nem érték. Mint ahogyan a föld sem. Az sem érdekel senkit, ki a Buddha, mi a Buddha. Vesz másikat.

Úgy érzem, házi diktátoromra, és a hosszan tartó cinizmustól már-már skizofrén kollégáimra vonatkoznak Nágárdzsuna szavai:

SL 83

sdig can dbugs 'byung 'gag pa tsam zhig gi//
dus kyi bar du chod rnams dmyal ba yi//
sdug bsngal gzhal yas thos nas rnam stong du//
mi 'jigs gang lags rdo rje'i rang bzhin no//83//

Az a bűnös (pokolban sínylődő lény), akit,
Ha csak egy lélegzetvételnyi időre is,
De balgaságában nem félemlítenek meg
A vágópoklok mérhetetlen szenvedései,
Annak olyan a természete, mint a mennykő.

vagy:

"Akinek az ésszel hatványozott ragaszkodása miatt olyan kemény az énképe,
mint a mennykő, és még az sem félemlíti meg, képtelen tanulni abból,
amint hallja a vágópoklokban sínylődők kibírhatatlan jajveszékelését,
az a pokolban sínylődő bűnös is csak egy lélegzetvételnyi időre mentesülhet,
az ilyen én képpel azonosult testét miszlikbe aprító vágópoklok kiállhatatlan szenvedéseitől."

Ráadásul itt, most az első, "szótári" olvasatot egyszerűsítettem, meg kimaradt a "hallván" illetve benne van, mert a hall=tanul, és itt ezt a félelem is hordozza. A rnam stong du is elég érdekes. Az illusztráció persze messze túlmutat nyelvtanon, tanításon vagy gyakorláson.
A nyelvtan azért kavarodott ide, mert úgy érzem, a tibeti tudós fordítás, tehetséges fordító híjján a verseken kicsorbul. A költeményt, a költői szépségű, és élő emberi erőket idéző verset nem lehet, bármennyire precíz és csiszolt a fordítói módszer, csak úgy átfordítani.

Erre barátom a következőt válaszolta:
OM SUNYATAJNANA VAJRASVABHAVATMAKO HAM?

"olyan éntudatú vagyok, akinek lényege
az üresség tudásának gyémánt-természete")
Az a bűnös, akit még az őt szétdaraboló poklok
mérhetetlen szenvedéseinek tudomása a teljes ürességben (?)
sem félemlít meg, akár csak egy lélegzetvételnyi pillanatra is,
annak olyan (megrögzött) a természete,
mint a gyémánt (szilárdsága)

Persze a sok régi hasonlatból ma már hámozni kell, hogy értsük, hogy tudjuk mire vonatkoztatni. De nem kell-e ugyanígy hámozni, hogy lássuk, milyen bilincseket rejtettek el az adóbevallás mögött? Vagy nincs-e ugyanígy elrejtve a hírek mögött, a nyilvánosság előtt szereplő embereket mozgató, az életünket irányító erő? Itt legalább rá lehet érezni. Ott meg nem lehetünk biztosak, hogy a lepel lerántásával nem öltöztettük-e még jobban fel a kedvenc vagy utált próbababánkat.

Én még hoztam egy példát arra, amikor a tudós fordító megoldja a feladatot.
A tibeti az indiai tehénből fekete vadjakot csinált.
A magyar (Fehér Judit) az indiait fordítja:

RV 1.12-13:

dānaśīlakṣamāspaṣṭaṃ yaḥ saddharmamahāpatham |
anādṛtya vrajet kāyakleśago daṇḍakotpathaiḥ ||

sa saṃsārāṭavīṃ ghorām anantajanapādapām |
kleśavyālāvalīḍhāṅgaḥ sudīrghaṃ pratipadyate ||

sbyin-dang tshul-khrims bzod gsal-ba //
dam-chos lam-po che-la gang //
ma gus lus-gdung gnag-lam-lta'i //
lam-gol-dag-nas 'gro-ba de //

‘khor-ba'i 'brog ni mi bzad-pa'i //
mtha'-yas skye-bo'i shing-can-du //
nyon-mongs gdug-pas 'khyud-pa'i lus //
shin-tu yun-ring 'jug-par 'gyur //

12. Aki nem törődik az igaz Törvénynek
Az adástól, az erkölcstől, a türelemtől
Világos nagy ösvényével, hanem
A testet kínzó, rossz tehéncsapásokon kóborol,

13. Az igen hosszú időre betéved
A létforgatag félelmetes erdejébe,
A lények végeláthatatlan fái közé,
A testére tekeredő szenvek mérgeskígyóival.

Sunday, May 11, 2008

Lábnyomok a porban


Régen sokat beszélgettem ugynezekkel, a fölém rendelt, akkor még hatalomra nem áhítozó emberekkel. Ma már alig lehet velük szót érteni. A szabályokba, számokba burkolózva azt hiszik, hogy mások nem látják a szándékaiakat. Pedig bárkinek eszébe juthat, matematikai számítás nélkül, ösztönösen, vagy nem ösztönösen ellenpróbát tenni. Legtöbbször mindenkinek a saját esete lesz az, amellyel ha először nem élesben lejátssza, "mi lenne, ha..." és akkor szinte azonnal kitetszik, szinte minden hátsó szándék.
Másrészt a számokba burkolózás arra utal, hogy már érzelmeiktől is elidegenedtek, elzárkóztak, és valamiféle modell alapján egy színlelt, kiszámított érzést mutatnak. Ha valaki idáig jut, szinte biztos, hogy testén különféle modern betegségek több tünetét lehet majd megfigyelni. Két barátom után gondolkodva erről, úgy tűnik, ha marad még bennük érzés, és az erős marad, akkor ez majd kettévágja őket. Az orvos csak egy skizofrén beteget lát, vagy valamiféle skizoid személyiséget diagnosztizál. De amint elkezdik szedni a gyógyszert, már nincs kiút. A gyógyszerrel kölcsönhatásban, mind tudati, mind testi szinten, az egyébként még változó és változtatható állapot betegségként stabilizálódik.

A baj inkább az, mint mindenhol most, hogy a lóhalálában elfogadtatott rossz szabályoktól hogyan lehet majd megszabadulni? Ha nem formanyomtatványon kéred, fel sem fogják. Ráadásul a számokba folytott, ha nem hatalmaskodni akar, akkor a saját életét és családját mentő ember, fél a valóságtól. (Én is féltem tőle a családomat!) Így ha tudós, akkor olyan, mintha neked, aki voltál már a János-hegy tetején, be akarná bizonyítani, az utikönyvek sajtóhibái alapján, hogy nincs is ott kilátó, nincs ott semmiféle kilátás, az is csak egy sajtóhiba. Megsértődik, ha csak jelzed is: látod, hogy a szavai a valóságban semmire sem vonatkoznak, s rögtön vagdalkozni kezd. Ettől persze még szélhámos marad, s ott tartunk, hogy neki előbb van joga feljelenteni téged azért, hogy őt meggyanúsítottad.



A számok mögül, bármennyire kapálóznak ellene, az ész szorosra hurkolta fogalmi hálójával a maguk szegény képzeletét, halálfélelem szabta korlátaikat kényszerítik a világra, s aki nem fér bele, akit nem tudnak kifogni-befogni a hálójukkal, az vagy nincs, vagy csak képzeli a másságát.


Szóval lábnyomok:





Egy vak ember, egy látó, egy bot, egy tehén, egy jak és egy kígyó, de hol?