Lincsi apát Dharmája

Négy helyett csak három


Részlet Lincsi utószavából:
"A három szilárd tézis, amelyekről azt állíthatjuk, hogy az egész buddhista gondolkodás normatíváját képezik, a következők.

Az első a létezés legáltalánosabb törvényét fogalmazza meg, s azt állítja, hogy a világon minden szüntelen mozgásban és átalakulásban van.

A második – az elsőből kiindulva – megállapítja, hogy mivel valamennyi jelenség átmeneti, és semmi sem alkot egységes egészet, hanem saját alkotóelemein túl érzéseink, észleléseink és képzeteink kombinációiból is állnak, számunkra a jelenségek világa megismerhetetlen. Ha pedig mulandó és megismerhetetlen, akkor a világ lényegében rossz, lakhatatlan, s ezért szenvedéssel teli.

A harmadik tézis pedig – az előző kettőre épülve – azt az ismeretelméleti meggyőződést hirdeti, hogy ha a jelenségek világa változó és megismerhetetlen, akkor ebben a világban valójában semmi sem azonos önmagával („illúzióvilág”)."

Kezdjük azzal, hogy az eleje rendben van. Azzal a kis különbséggel, hogy buddhista összefüggésben a "minden" szóval csínján kellene bánni. Az eredeti megállapítás mozgásra, átalakulásra az anitjá kifejezést használja. Azt mondja vele: "nem állandó". Ez jelenti azt, hogy folyamatosan változik, átalakul. De nem azt mondja, hogy "minden", hanem azt, hogy az összetett dolgok (szanszkárá). Így a változás alól kivételt képez a niródha és a térnek az a része, amelyet érintetlenül hagynak a dolgok. (Ilyet persze nehéz elképzelni.)
Az összetettség első körben a halmazokat (szkandhák) jelenti. A megismerés folyamatának a szakaszait: az érzékelhető, látszólag külső forma (rúpa), az érzékelés pillanata (védaná), amelyben már alap szinten pozitív, negatív vagy semleges minősítést kapnak a dolgok. (Így lehet, hogy két pillanatról van szó.) A tudattal való érintkezés pillanata (szandzsnyá), amelyben tovább mélyül az előbbi minősítés. Arcot kap, aszerint, illeszkedik vagy nem illeszkedik a tudatfolytonosság korábbi tapasztalatok alkotta mintázataihoz. Így nagyon gyorsan kialakul az összkép, és tudatosul (vidzsnyána), nevet, címkét kap az észlelés. Ám közben valahol eltorzul, beszennyeződik a kép. Erről szól a folyamat negyedik szakaszát képező egyéb összetevők halmaza, amelyben a folyamatot mozgató késztetésektől kezdve sok befolyásoló tényető kap helyet. Sokan ezt azonosítják a tudatalattival. Ez nagyon durva leegyszerűsítés, és hozzá kell tenni, hogy buddhista kontextusban itt nem beszélhetünk elfojtásról. A tudat fénye felderítheti, átjárhatja mindegyik halmazt. Tehát éppen fordítva van. A buddhizmusban külön mesterei és szakirodalma van a megismerés tudományának (pramána). Ám ez nem jelenti azt, hogy a többi iskola szerint ne lenne elfogadható ez a megismerhetőség. Éppen a tudatossá tételről, az igazi valóság közvetlen látásáról van szó. Az elhangzik ugyan, hogy ezt a hétköznapi életünk szintjén tévedések, tévképzetek és "közös megegyezések" kusza hálója alkotja, de mivel első lépéseinkhez más támpontunk nincs, ezek is a megismerés szolgálatába állíthatók.
A félreértések oka nyilvánvalóan az, hogy a megismerés nem az európai racionalitás szóhasználatában kell érteni. Az ész könnyen belegabalyodik a felszínen burjánzó sokszínűségbe, és ennek a tudatunk mélyén zajló bogozgatásába, sokasításába (prapanycsa). De az élet alaptényei közvetelnül képesek megváltoztatni az életünket. Az okoskodás csak közvetve, és többnyire egy, az embertől elidegenedett mechanizmus segítségével.

A dolgok szenvedéstelisége, a létforgatag (szamszára) lakhatatlansága egyszerűen arra vonatkozik, hogy nem érezzük jól magunkat a világban. Viszont ha ebből kizökkenünk, rá kell jönnünk, hogy csak akkor tudunk tartósan otthont teremteni magunknak a szüntelen változás otthontalanságában, ha beeérjük azzal, amink éppen van, és szükségleteinket önzetlenül nem csak a saját igényeink, hanem a minket befogadó, velünk kommunikáló közösség igényei felől mérjük fel. Amint ezt felismerjük, amint ezt elfogadjuk, már be kell látnunk, hogy az élet nehézségeinek (vagy "elviselhetetlen könnyűségének") az oka elsősorban saját önzésünk. Valamint az, hogy énképünkhöz, az általunk megélt változás egy korábbi, már nem létező, vagy egy későbbi, még nem létező pillanatához ragaszkodunk. Amikor e felismerésünkben ténylegesen, a folyamatos változást nem lekésve el tudunk mélyedni, akkor a szenvedés is megszűnik. Paradox módon ez csak a szenvedésnek (duhkha), a dolgok "nem sima" folyásának az elfogadásával lehetséges.

Így viszont már tudunk azonosulni önmagunkkal. Azzal, aki változik, aki másoktól függ, és akitől szintén más kapcsolatok függenek. Ez az azonosság persze az átalakulás, a folyamatos önmeghaladás láncolata lesz. Ezt észben tartva, erre tekintettel lehet és kell vállalni a tetteinket. Egy illuzórikus énkép nem is viselheti elkövetett cselekedeteiért a teljes felelősséget, illetve szenvedéseit csak fokozza, hogy úgy érzi, a hatások mindig igazságtalanul érik, hiszen ő már nem az a valaki, aki elkövette az adott tettet, vagy még nem az a valaki, aki élvezhetné annak gyümölcsét.

Persze ezek a gondolatok az uralkodó ésszerűség számára paradoxonok sorozatát szülik, amelyeken nem érdemes gondolkodni, mert végső soron megbetegítik az embert. A meditáció arról szól, hogy tudatfolytonosságunk egésze jelen időben reagál a világ változásaira, ami azt is jelenti, hogy egyidejűleg okozója is a változásoknak. Ezt ésszel, reflexióval csak lekésni lehet, vagy "utólag elemezni". Buddha ebben az értelemben az, aki egy időben él a valósággal.

Sulace neve rímel a közreadóéval. Aki a négy pecsét és a három ismertetőjegy összekeverésével elárulja, mennyit tud a buddhizmusról. Vajon "fordítás" közben tudatában volt-e, hogy a Buddha-Dharma közvetlen útjának a tanításai, főleg a nyingma mesterek átadásában mindig is jelen voltak Tibetben. Ismerték és gyakorolták a zazenhez hasonló tárgy- vagy "fókusz nélküli" meditációt (dngos gzhi dmigs med /dam pa/), és a zen üzenetét a szatipatthána korai hagyományait folytató samatha (sine) meditációs tanítások is hordozták. Nem véletlen, hogy a 18-19. század fordulójának a pancsen lámája kapott egy olyan thangkát ajándékba, amelyik a Kínában népszerű tíz bika (ökör, bivaly) történetet ábrázolta, a Tibetben közismert, a samatha-meditációt a tudat elefántjának megszelídítéseként ábrázoló kép stílusában.


Az utószó még így folytatja:

"Ezt a három tételt egészítik ki azután azok az erkölcsi törvények, amelyek egy része (az öt fő erény: ne olts ki sem emberi, sem állati életet, ne lopj, ne hazudj, tartózkodj a tisztátalanságtól, vagyis a házasságtöréstől, és a részegítő italok fogyasztásától) a világi hívekre vonatkozik, a további öt (vagy néhol még több) előírás pedig a szerzetesekre."

Ha lehet ezt mondani egyáltalán, az erkölcsi alaptörvények belátása ezek előtt van. Azok belátása nélkül ezeknek sincs értéke, értelme. Persze, ezek egymásra mutogatnak. Buddha pecsétjeinek a megértése elmélyíti az erkölcsi alapok megértését, lehetővé teszi a valóra váltásukat.

Aztán erre még így fejel rá:

"Ezeknek a téziseknek a megtagadása vagy az erkölcsi törvények figyelmen kívül hagyása tehát minden buddhista közösségben – kolostoriban és világiban egyaránt – a buddhizmus megtagadását jelentette. Mivel azonban mindezeken kívül semmiféle más előírás nem szabályozta a hívek vagy szimpatizánsok szemlélet- és gondolkodásmódját, valamint életvezetési gyakorlatát, a buddhisták minden korban többféle utat is találtak és hirdettek a megvilágosodáshoz, mely utak hirdetői, iskolák és irányzatok, tiszta lelkiismerettel vallhatták magukat buddhistáknak, hiszen tanításuk az alapvető téziseken állt, s az erkölcsi törvényeket sem vitatták."

Bölcseleti értelemben nem nagyon tudom elképzeni, hogyan történhet a "buddhizmus megtagadása." Ez valószínűleg csak az európai fantázia terméke. A kolostorokban a szerzetesek száz-kétszáz fogadalmat tettek, ez szabályozta életüket. A Dharma tisztaságát és eredetiségét őrző pecsétek ebben az összefüggésben függetlenek a gyakorló emberektől. Csak annyiban érvényesek rájuk, amennyiben azt művelik, megvalósítják. Ha valaki nem a Dharma szerint él, hiába hirdeti ezt magáról, ettől még becsapja magát és másokat is. Ennek a következményeit pedig majd, ha beérnek a tettei, el fogja szenvedni. Így szükségtelen külön megtagadni bármit is. A tények pedig önmagukért beszélnek. Azt az embert egy idő után még akkor sem fogják Buddha követőjének tartani, ha egyébként így is hirdeti magát. Másfelől mindenkinek annyi ideje és lehetősége van megismerni a közösség normáit, Buddha tanításait, amennyit teremt magának erre. Ezen felül pedig a buddhista hagyományokban bármikor kiszállhat, abbahagyhatja és másba kezdhet. Mindenki, elsősorban magát köti a fogadalmaival, döntéseivel, és az is az ő felelőssége, hogy mennyire von ebbe bele másokat, akik belátásuk szerint döntenek, hogy követik-e őt vagy sem.

Az idézet vége:

"Erre az indiai eredetű gondolatiságra és a történeti Buddha erkölcsi tanításaira épültek tehát a különféle kínai buddhista iskolák is, amelyek közül idővel a legjelentősebbé a csan-buddhista irányzat vált. A csan iskola kiemelkedő egyénisége, majd később önálló tanítást hirdető nagy tekintélyű mestere volt Lin-csi apát, Su-la-ce szerzetes elöljárója a Huo-to parti kolostorban."


Ehhez most a téma lezárásául csak annyit fűznék, hogy ki is ez a Sulace? Milyen írásjegyekkel írja a nevét?

Lincsi apátról 2.

Amit el lehet mondani...

Sokáig nem tudtam, hogyan mondjam el ezt a történetet. Ennek a tépelődésnek lett az első változata a Lincsi-apokrif. Sajnos ha volt is valami célja az írásnak, a saját megkönnyebbülésemen kívül, azt nem érte el. Továbbra is el kellene mondani, hogy mi történt, de nem nagyon van rá fórum, illetve olyan társaság, ahol érdemben lehetne róla beszélni. Horváth Zoltánról van szó, azt hiszem, ő még megnevezhető, hiszen rá hivatkozik a szóban forgó könyv is.
Megpróbálom az elején kezdeni. A történet szerint, a Váralja utcában mértem fel egy hagyatékot, pontosabban annak egy részét. Már dobozokban álltak a könyvek. A nekem kijelölt kupac mellett belenézhettem az antik bölcseletről szóló könyvek dobozába is. Az első kötet, amelyet felütöttem a következő dedikációval kezdődött:

"Szerb Tonionak Honti Giovannitól",

és a doboz valamennyi könyvében ott volt a pecsét. Egy másik könyvben Kerényi Károly dedikációja. Azóta sem tudom, hová került az a doboz. M i elhoztuk a hagyaték nekünk szánt részét, csonka sorozatokkal, amelyek sejthetően a többi dobozban kallódtak valahol.
Majd a nyáron váratlanul felhívott egy barátom, hogy éppen egy könyvet lektorál, amely állítólag egy "tibeti zen szöveg" fordítása.
Elmondtam, hogy tudtommal, az ismert történelmi okok miatt, csak Dunhuangból kerültek elő ilyen szövegek. A könyv lhászai kiadása gyanús, de a mai időkben még ez is belefér. (Bár azt hiszem, hogy a modern, "kínai Tibet" területén a mai napig nincs csan/zen kolostor!) Ajánlottam neki a "The Early Zen and Ch'an in China and Tibet" című könyvet. Persze nem segített, ettől még nem értett jobban a témához, illetve a könyvről nem tudta eldönteni, hogy valódi, hiteles fordítás-e vagy sem. Pedig néhány dolog szemet szúrhatott volna az utalások közül: József Attila, Szun Vu-kung egy kínai szöveg tibeti fordításában... De ez hosszabb téma.

Nem sokkal később kiderült, hogy a halálán lévő másik szakember benne volt a tréfában, amely arról szólt volna, hogy a tudományos szakterület első számú szakértőjét próbára tegyék. Aki első körben az engem felhívó ismerősömet kérte fel a bírálatra. Ő pedig hozzám fordult, mert a buddhizmusnak ezzel az irányzatával nem foglalkozott.
A mai napig bánom, hogy akkor nem voltam határozottabb. Nem mintha bajom volna a könyvvel. Mint tréfa, teljesen a helyén van, és nagyon jó ismeretterjesztő, vagy vitaindító könyv. De nem tudományos mű, és nem fordítás. Ha ezt állítja magáról, akkor csalást követ el. Ebbe most nem tudok beleszólni, mert mint említettem, irodalmi műként a maga nemében rendben van. A korábban említett név kivételével, hiszen a legtöbb gondolat tudtommal ettől a már több mint tíz éve halott orientalistától származik, aki sokáig Szerb Antal könyvtárában lakott.

Még ezzel sincs bajom, hiszen Zoli is örülne, ha tudná, hogy ilyen szellemben (is) megemlékeznek róla. De ezt azért az elején egy mottó vagy egy egyenes mondattal oda lehetett volna írni.

Itt és most egyedül a Buddha-Dharmát konkrétan érintő kérdésről vagyok kénytelen szólni. Mivel felelősnek érzem magam mestereimnek a hagyomány átadásáért, elsősorban a gelug, de a többi tibeti vonalon is, és mivel a könyv utószavában a buddhizmus egészéről állít zagyvaságokat, kénytelen vagyok szóvá tenni.
Az utószóban ez áll:

"A három szilárd tézis, amelyekről azt állíthatjuk, hogy az egész buddhista gondolkodás normatíváját képezik, a következők. Az első a létezés legáltalánosabb törvényét fogalmazza meg, s azt állítja, hogy a világon minden szüntelen mozgásban és átalakulásban van. A második – az elsőből kiindulva – megállapítja, hogy mivel valamennyi jelenség átmeneti, és semmi sem alkot egységes egészet, hanem saját alkotóelemein túl érzéseink, észleléseink és képzeteink kombinációiból is állnak, számunkra a jelenségek világa megismerhetetlen. Ha pedig mulandó és megismerhetetlen, akkor a világ lényegében rossz, lakhatatlan, s ezért szenvedéssel teli. A harmadik tézis pedig – az előző kettőre épülve – azt az ismeretelméleti meggyőződést hirdeti, hogy ha a jelenségek világa változó és megismerhetetlen, akkor ebben a világban valójában semmi sem azonos önmagával („illúzióvilág”). Ezt a három tételt egészítik ki azután azok az erkölcsi törvények, amelyek egy része (az öt fő erény: ne olts ki sem emberi, sem állati életet, ne lopj, ne hazudj, tartózkodj a tisztátalanságtól, vagyis a házasságtöréstől, és a részegítő italok fogyasztásától) a világi hívekre vonatkozik, a további öt (vagy néhol még több) előírás pedig a szerzetesekre.
Ezeknek a téziseknek a megtagadása vagy az erkölcsi törvények figyelmen kívül hagyása tehát minden buddhista közösségben – kolostoriban és világiban egyaránt – a buddhizmus megtagadását jelentette. Mivel azonban mindezeken kívül semmiféle más előírás nem szabályozta a hívek vagy szimpatizánsok szemlélet- és gondolkodásmódját, valamint életvezetési gyakorlatát, a buddhisták minden korban többféle utat is találtak és hirdettek a megvilágosodáshoz, mely utak hirdetői, iskolák és irányzatok, tiszta lelkiismerettel vallhatták magukat buddhistáknak, hiszen tanításuk az alapvető téziseken állt, s az erkölcsi törvényeket sem vitatták.
Erre az indiai eredetű gondolatiságra és a történeti Buddha erkölcsi tanításaira épültek tehát a különféle kínai buddhista iskolák is, amelyek közül idővel a legjelentősebbé a csan-buddhista irányzat vált. A csan iskola kiemelkedő egyénisége, majd később önálló tanítást hirdető nagy tekintélyű mestere volt Lin-csi apát, Su-la-ce szerzetes elöljárója a Huo-to parti kolostorban."

Amilyen jól megfogalmazza az első állítást, ugyanúgy teszi is tönkre a folytatás naiv eszmefuttatásával. Ha ez igaz lenne, akkor Buddha tanításai ebben a formában, erkölcsi értelemben semmit sem jelentenének. Ha minden változik, és minden csak illúzió lenne, akkor senki sem vállalhatná a felelősséget a tetteiért, hiszen váltig állíthatja, bármilyen negatív dolgot is kövessen el: "elnézést" az nem én voltam. Azóta teljesen megváltoztam. Már nem vagyok azonos azzal a személlyel. Ami egyfelől jogos, másfelől csak akkor igaz, ha a felelősség vállalásával együtt nézünk szembe az általunk okozott változásokkal.
A fenti részlet összekeveri Sákjamuni Buddha négy nemes igazságát és a buddhista filozófia négy ismertetőjegyét, az ún. "négy pecsétet", de úgy, hogy mindkettőből lényeges részeket kihagy, majd egy ateista, de az európai kereszténység hagyományai szerint összegzi, hogy szerinte milyen is a buddhizmus.
Öreg hiba, hogy lefelejti a "szerintem" szót, vagy elkeni a szövegben, és általános kijelentésként, többek által elfogadott igazságként tálalja. Természetesen minden változik, de ez éppen hogy megismerhető, persze racionális értelemben nem hiánytalanul. Másrészt éppen ezért nagyon fontos, ezért is "vesszőparipája" a dalai lámának is, hogy az embernek mindennek ellenére vállalnia kell a felelősséget a tetteiért. Nagyon nagy feladat, de enélkül csak káosz lenne a világban. Bárminek bármi lehetne a következménye. Vajon ezt tapasztaljuk?

Azt hiszem legközelebb részletesen elmondom, mi a baj Lincsi pecsétjeivel.

Lincsi apátról I.

Egy Lincsi-apokrif

Amikor Lincsi apát még vagy már – ki tudja ezt pontosan – csak gondolat volt, ültem a vár alatti szobájában. Nem voltam benne biztos, hogy Lincsi apát szobája az, de valahogy kísértetiesen hasonlított. Attól hasonlított a legjobban Lincsi apát szobájára, hogy maga az apát nem volt ott.

Hogy többé már nem lehet. Örökre itt hagyta ezeket a könyveket, többé már nincs rájuk szüksége. Egy nap arra ébredt, hogy álmában elolvasta valamennyi könyvet, s amikor kinyitotta a szemét, ez a tudás ott csillogott minden arra járó szemében.

Mivel Lincsi apát töbé már nem lehetett ott, nagyon fáztam. Könyvei, mivel ezekre már soha senkinek nem lesz szüksége, dobozokban hevertek. A hirtelen támadt huzatban megmozdult az egyik dobozból kilógó kutyanyelv. Még el sem olvashattam, mi áll rajta, a hátam mögött megszólalt egy hang. Már azt hittem, Lincsi az, de amint befejezte, biztos voltam benne, hogy nem ő. Nem kellett megfordulnom, hogy lássam is a beszélőt. Abban is biztos voltam, hogy csukott szemmel tisztábban látom az arcát. Az örvényről beszélt, amely magával ránthat, ha elolvasom a több száz éves kutyanyelvet. Egyedül csak ha voltam már valóban szerelmes, és ég bennem ez a belső tűz, akkor élem túl. Akkor az maradok, aki vagyok. A tűzben leég rólam minden, amit figyelmetlenül éltem vagy tettem-teremtettem. Szólni akartam, de nem nyílt a szám, mire hangot adhattam volna, az arc szertefoszlott.

Megnéztem a kutyanyelvet: egymásnak megfelelő kínai, tibeti és mongol szavak voltak rajta. Lincsi apát följegyzése volna? Inkább egy mongol tanítványa lehetett, aki Hansan verseit akarta tibetire fordítani. Ezen biztosan jót nevetett az apát, hiszen hogyan lehet lefordítani valamit, ha nincs meg bennünk az eredeti, amit tovább szeretnénk adni. Ha pedig megvan, akkor teljesen mindegy, le van-e írva vagy sem, beszélünk-e róla vagy sem.

Hiába szólal meg a fordítóban egy belső hang, lefordított verse úgy hat, mintha azon csodálkoznánk, hogy a lyukas vödörben messziről hozott víz miért nem oltja szomjunkat.

Tunhuangban, vagy Khotánban, már nem emlékszem, az egyik italmérés mögött, ahol a legtöbb utazó könnyített magán, valaki felírta az egyik falra:

"Ötven mérföldről hoztam vizet,
Ötszáz éve gyűlt már a kútban,
Felét megitta a sívó szél,
A másik felét idd meg most te!"

chu ‘di dpag tshad lnga cu drangs//
dong chu la brgya rtsa lnga tshogs//
dum bu dang po dgon dung skoms//
dum bu gnyis pa khyed rang ‘thungs//

Egy másik kéz ezt tette hozzá:

Elvihetsz minden vizet a kútból,
vagy hozhatsz bele vizet messziről,
ha csupán sivatag van körülötted,
a karma szele úgyis eltemet.

Talán ezt adta vissza egy másik kézírásáában a következő tibeti vers:

dgong chu las kun chu 'khur ram//
'dir chu rnams thag ring nas drangs//
khyod kyi dgong dung 'ba' zhig 'tham//
las kyi rlung phung por bya ba//

Álomkő-rakás

A télen fordítottam angolból egy életrajzot. A szövegben váltakozott vers és próza. A versek önmagukban is megállják a helyüket. Ezeket sikerült tibetiül is megszereznem. A versek angol fordítója írt egy tanulmányt, mitől is olyan szépek ezek tibetiül. Szerzőjük, Khenpo Cevang Döngyel tanítja is a tibeti költészetet. A magyar szöveggel meg kellett állnom fél úton a tibeti és az angol között, hogy az angol fordításról szóló tanulmány még érthető legyen. Magyarul szerintem sokkal szebben meg lehet őket szólaltatni. Egy példa erre a 194. vers:

All the past a thing of memory.
All the present a flash of lightning.
All the future a scarecrow in dreams.
Always unsteady, samsara's deserts.

(A fordítást, az Amerikában élő tibeti szerző hitelesítette!)

Az eredeti szöveg (pdf):

sngon byas thams cad phal cher dran pa'i yul//
da byed thams cad glog gi 'du 'phro 'dra//
'byung bya thams cad rmi lam tho yor 'dra//
rtag brtan med pa srid pa'i mya ngam thang //

Magyarul a tibeti, valamiféle magától adódott formában:

Minden múlt dolog egy emlék.
Minden jelen tett egy felvillanás,
Minden, mi jön álomkő-rakás:
Létforgatag homokjában múlunk.

Vagy:

Élet homok-förgetegében
Minden múlt dolog egy emlék,
Minden jelen tett egy felvillanás,
Minden, mi jön álomkő-rakás.

A tibeti sivatag képét így sem tudtam megfogni, és annyira megragadott a tibetiül nagyon szépen hangzó vers, hogy majd még próbálkozom. Hiszen az ő sivatagában, ahol nem támaszkodhat semmi semmire, a karma szele folyamatosan sodorja az idő homokkötelét...

A tibeti sivatag szó még ráadásul szorosan asszociál a szárazságra és a szomjúságra is, no meg a délibábokra...

Az angol madárijesztője pedig a tibetiben egy határkő-oszlop, vagy kőrakás, ami a láthatatlan és esetleges határvonalak találkozását jelzi, meg a néphit szerint a helyi szellemeket hívja is meg riogatja is.

A többi versről is írni kellene, mert egy részük a már nem létező, az újra megtestesült mesterek szívében élő Tibet szépségeit írja le. Valami olyasmi, mint a "magyar haza a magasban". Egyfajta légvár. Hiszen a tibetiek nagy része hétköznapi ember, nem hogy nem folytatása egy korábbi tudatfolytonosságnak, hanem még csak nem is szerzetes.

Tibeti könnyek II.

Nem tudtam még a kezembe venni a beharangozott könyvet, de az angolt már megnéztem. Az egész felfedezés történet önmagáért beszél. Kezdve azzal, hogy a felfedezett ország, Tibet, el sem veszett. Mindig is ott volt a helyén, amikor azonban jött-ment utazók és kémek valami mást akartak a helyén látni, mint ami valójában volt, akkor bezárkózott. Ettől persze még inkább mást láttak a helyén. Hazát a magasban, Sambalát és Sangri Lát. Mindenki a saját álmait vetítette a ritka levegőben élesebb napfénnyel ragyogóbb színekben pompázó tájba. A tibetiek is. Így szerintem érdekesebb Landor könyve előtt vagy után a dalai láma beszélgetéseiből kibontakozó nem tudós-, hanem valamiféle élő tibeti történelem.

Laird, Thomas: Tibet története: beszélgetések a dalai lámával. Ford. Leyrer Ginda. [Budapest]: Trivium, cop. 2007. [The story of Tibet] 400 o. [A szerző amerikai újságíró, 1997 novembere és 2000 júniusa között Indiában beszélgetett a dalai lámával Tibet történelméről. A szerző harminc éve él tibetiek közt, így belülről láttatja a tibetiek történelmét az egyszerű ember szemszögéből, míg őszentsége, a dalai láma pedig a saját, emelkedettebb nézőpontját képviseli.]

A történelem a tibetiek számára nem valami komoly dolog. Mindenkinek, és minden kisebb-nagyobb közösségnek meg van a maga aktuális története. A múlt eseményeiből a jelenben történt dolgok mindig mást emelnek ki, más visszhangot keltenek. Indiában és keleten a történelem legendák és egyéb példatörténetek füzére. A példázatokat persze komolyan szokták venni. Így a szerzetes-tudósok is írtak ilyen műveket, mint például a "Nagy" ötödik dalai láma is. Az újságírót persze az emberek érdeklik, a dalai láma pedig a legendát testesíti meg. Az újságolvasókat pedig a titkok és a leleplezések foglalkoztatják. Ki is derül Tibet történelméről, hogy ugyanolyan szörnyű tettekkel teli, mint a többi, nem buddhista ország történelme. Ehhez persze meg kellene emészteni, a buddhista ember, buddhista ország, buddhista történelem meghatározásait. Ezekből persze rövid úton kiderül, hogy önmagukat számolják fel, végső soron bármelyik országnak lehet buddhista történelme, amely múltjában volt, legalább két olyan pillanat, amely a valóság tényleges megismerését célozta, és erre még legalább egy ember emlékszik is. Így, ha találnánk a magyar vagy a szerb történelemben ilyen pillanatokat, akkor már róluk is írhatnák a világ buddhista történetében. Persze az arányérzék megköveteli, hogy érzékeltessük, hogy ezek a morzsák, a hagyományt őrző és továbbadó országok történelméhez képest mekkorák. Másfelől persze mondani kell azt is, hogy ha valaki tényleg rádöbben, akkor az a morzsa lesz a "mag" amitől valóban tisztább lesz mi is történt, történik.
Amikor ilyeneket olvas az ember, nyilvánvaló, hogy nem lesz soha senki tökéletes, legalábbis hétköznapi időnk folyásában a világ egészét így nem láthatjuk. De valahol, egy párhuzamos világban elképzelhetjük, és már ez is hat a mi jelen állapotunkra is, hiszen rengeteg ember eleve kizárja azt, hogy valaki jó szándékkal és nyitottan is közeledhet a másikhoz, vagy a fogyasztói értékrendtől is élhet valaki függetlenül. Pedig meggyőződésem, hogy a jövő ez: a jelenlegi eszközök előre látó használata. Persze, nagyon nehéz jó szándékkal használni azokat az eszközöket, amelyekkel ugyabban az időben mások a saját önző céljaikat is el szeretnék érni.

Bábeli könnytár: Tibet 1.

Régen a könyv és a könny egy szó volt. Ma is játsszik még néha ezzel valaki, pl. nem tudom, ki olvasta a Könnymutatványosok legendáját. Az emberek többsége észre sem veszi, hogy nem könyv, hanem könny. A magyarok számára sírni való volt, amit leírtak, vagy le kellett írni. Hasonló okokból kezdeném el én is a megjelent könyvek ismertetését. Egy végtelen könyvtárban élünk, bármi könyvként nyílhat ki előttünk, bármi megindíthat. Ha tudatosan keresünk, akkor hasznos lehet, ha látjuk, milyen könnyek milyen szósszal vannak édesítve, mérgezve. A piac és az egyéni törekvések miatt ugyanis szinte mindig becsapnak bennünket. A legtöbb írás nem az, aminek mutatja magát. Nem csak azért, hogy azt szeretnék, hogy megvegyék. Egy sorozattal éleszteném fel a naplómat, tibeti, japán stb. irodalmak magyar, angol, vagy valamilyen nyelvű megjelenései kapcsán. Első körben csak az adatokat írom össze, szinte szabvány szerint. Aztán persze, ha megindít a dolog, elmondom még, mi minden változott meg az adott dokumentum és eredetije között. Kezdjük a tibetiekkel!

Békés nyugvás meditációja : A tudat képzésének 9 szintje. Sakyong Mipham Rinpocse, Dalai Láma, IX. Karmapa, Alexander Berzin, Tarthang Tulku, Szögyál Rinpocse és Csögyam Namkhai Norbu Rinpocse tanításai, valamint a tibeti leírások és különböző hagyományok nagy mestereinek tanításai alapján összeáll., ford. és szerk.: Kovács Endre : lektorálta, ford. és az előszót írta: [Vaszi Sándor] Urgyen. [h.n.] : [magánkiadás], 2007. Dákini-füzetek 2. 110 p. nincs ISBN száma [Összeállítás a samatha, tibetiül sine (zhi gnas) meditáció gyakorlati útmutatásaiból, tibeti mesterek tanításai alapján. Az angolból készült összeállításban ugyanaz az a tibeti eredeti kifejezés gyakran több különböző alakban fordul elő, a nélkül, hogy utalna az eredetire.]

Szívesen beszélgetnék, hogy kinek hogyan segített ez a füzet lecsendesíteni a tudatát. Számomra annyira zavaró, hogy ugyanaz a dolog annyi különböző, egymástól eltérő, egymásra nem utaló módon van megnevezve. Persze, ha valaki észre sem veszi, hogy az adott szavak ugyanazt mondják... Nem akarom bántani a fordítókat, mert jó szándékkal próbálják továbbadni a korunkban nélkülözhetetlen tanítást arról, hogyan lehet háborgó tudatunkban megteremteni az alapvető működési feltételeket, amely nem csak minden magasabb szintű érzelmi és gondolkodási folyamat alapja, hanem amelyek nélkül hétköznapi életünkben sem vagyunk képesek felvenni a felgyorsult ritmust. Ráadásul ez a békés nyugvás nekem olyan dolgokat idéz, amelyek persze feledésbe mentek, és senkit nem érdekel, hogy magyarul szebben is tudunk beszélni. Engem ez a "békés nyugvás" a kikényszerített nyugalomra, és nem a tudat természetes alapállapotába való visszatérésre emlékeztet. Ezt régen úgy mondták: "maradj veszteg". A vesztegzárat még sokan értik, főleg Rejtő után, a vesztegházat és a veszteglést már nem annyira. Így a könyv használatához, használata közben meg kell keresni valakit, aki az alap dolgokat elmagyarázza. Noha, egy jól megírt útmutatás a tudat lecsendesítéséről mester nélkül is elkezdhető gyakorlat. Persze, amint olyan kérdésünk van, amire hosszabb idő után sem kapunk belülről választ, keresni kell egy barátot, aki segíteni tud. A könyv ábrái persze jók, önmagukban több információt tartalmaznak, mint maga a füzet, csak ezek kibontásához is kulcsokra van szükség.

Sok helyen megtalálható a világhálón a kép. Színesben is. A rajz régi, a tanítás még régebbi. Találtam egy bikával festett változatát is, erről majd még írok.

A folytatáshoz belenézek ebbe:

Landor, A. Henry Savage (1865-1924): [In the forbidden land] Utazás a rejtelmes Tibetben / A. Henry Savage Landor ; [ford. Erős László Antal] Utószó: Sári László. A szerző illusztációival [Budapest] : Kelet K., cop. 2008. 422 o.

[A híres visszaemlékezéseket újranyomta a közelmúltban alakult Kelet Kiadó. Az antikváriumokban keresett kötet már megjelent korábban, 1989-ben, még a régi, 1920-as években évszám nélküli, „magyarra átdolgozott” (Tábori Kornél) kiadás Somlai György jegyzeteivel, és Ecsedy Ildikó utószavával. Jelen kiadás új fordítás, ehhez írt utószóval.]

Sok a gyanús részlet. Nem lehet tudni, mit is csináltak pontosan a régi könyvvel, mennyivel gazdagabb, mint a régi magyar átdolgozás. Sokkal érdekesebb lett volna, vagy lenne, ha Sarath Chandra Das utazását fordították volna le, majd utána az önéletrajzát.