Buddha tudományának az alapja az, hogy maga, a továbbadandó Dharma, Buddha tanítása ugyanolyan mulandó, mint az összes többi jelenség.
Ezért a tanítás továbbadása, a hagyomány életben tartása összetett folyamat. A meditáció és a gyakorlás különböző vállfajai ennek a folyamatnak az összetevői. Az egyik szó, amely ezt az organikus folyamatot, amelyben a folyamatos változás közepette igyekszik az ember emberségét és a kapott tanítást, a rábízott kincset megőrizni, az a szati / szmirti. (Természetesen nem a szótárból olvasva, hanem 10 év szatipatthána gyakorlás után. Azóta kaptam már a mestereimtől több szót rá, de ezekkel csak mutogathatunk.)
A meditáció nem önélveboncolás, nem „ülés közben nyitott szemmel alvás” stb.
Pontosan meghatározhatóak azok a készségek, amelyek elsajátítása nélkül ezen az úton nem lehet továbblépni. Ez a „készségszintű” begyakorlás időigényes, és mindenkinek a saját ritmusában történik. Ahogyan valójában mindenfajta egyéb tanulási folyamat is, ahol a cél az elsajátítás, a külsőként kapott tanítás belső készséggé alakítása. A főiskolán erre a belső munkára szabott idő, a szükségeshez és elégségeshez képest csak jelzésszerű. Ha nincs meg a tudat háborgásának a lecsendesítésével elérhető összpontosítás készsége, akkor eredménytelen és hiteltelen a további tanulás / tanítás.
Buddha - Dharma - Szangha. Mindenféle menedék vétele előtt (amely megint csak ugyanolyan mulandó, mint a világ többi eleme) pusztán a külső tanulmányozás szempontjából fel lehet tenni a kérdés: hol van Buddha? Ki őrzi a tanításait, a Dharmát? Mitől lesz a külön-külön gyakorlókból Közösség (Szangha)? Lehet-e belőlük közösség, ha nem gyakorolnak, azaz nem próbálják megőrizni és továbbadni azt a kincsüket, amely rögtön elveszik, amint valaki ragaszkodik hozzá?
Ebből szerintem egyértelműen következik, hogy ha csak külső tárgyként nézzük a Dharmát, meg nem ragadhatjuk, sem megérteni, sem nem érteni nem fogjuk.
Eladni eladhatjuk, de amit eladtunk, az nem a Dharma, s ezzel az adásvétellel vagy „árulással”, „kiárusítással” nem lesz több vagy kevesebb. Viszont a tanítás, amelyhez a gyakorlóin keresztül férkőzhetünk, nem zárkózik el senkitől: nyitott. Ez a súnja szó egyik értelme! Vitatkozhatunk a szavak értelméről, de ha valaki teszi a dolgát, műveli a Dharmát, akkor a vitában felmerülő sok különböző álláspont, látásmód mind-mind csak egy lesz, a sok lehetséges látásmód közül. Válogatni valójában közöttük csak az erkölcs mércéjével lehet. (Ártani és nem ártani...)
Egy adott jelenség együttérzés nélkül nem ismerhető meg. De igazán együtt érezni sem lehet azzal, akit / amit nem ismerünk. (Valójában elutasítani sem lehet azt, amit nem ismerünk!)
Buddha tudományában nincs újdonság, a régi tartalmat közvetíti a jelen hallgatói számára. Ezt csak úgy teheti meg, ha egyszerre számol tapasztalásának alanyi és egyszerre a tárgyi oldalával. Ha sikerül, akkor a világot e kettősség nélkül látjuk. Az ide vezető folyamat állomásait, illetve erre az organikus folyamatra reflektáló tudatot illethetjük különböző tudományok neveivel, és azokkal ezek a lépcsőfokok, látásmódok párbeszédképesek is, de soha nem ez a fő cél. Mellékterméknek sem nevezhetjük. Mert ezeknek a látásmódoknak is megvan a helyük, amikor az aktuális, éppen akkor létező valóságot szeretnénk a maga teljességében megtapasztalni. Az ott és akkor éppen előttünk álló, nyitott vagy zárt embert szeretnénk megszólítani, vele beszélgetni. Nem a tegnap látott megtévesztésig hasonló, „talán ugyanazzal az emberrel”, nem is azzal, akinek szeretne látszani, hanem azzal, aki ő éppen, hiszen az összes többi csak lehetőség vagy már elmúlt, s együtt dolgozni csak jelen lévő lénnyel lehet, képzelttel nem.
A Dharma nem egy szöveg, hanem az éppen megvalósuló világunk, amelynek tágasságát és otthonosságát (az otthonosságban) aktuális tudatállapotunk határozza meg. Vállaljuk korábbi tetteinket, lét- és tudatfolytonosságunkat alkotó korábbi pillanatainkat teherként cipeljük, vagy magunkat és másokat egyaránt éltető energiaként adjuk tovább.
Ezért úgy gondolom, hogy sokkal alkalmasabb jelenbeli problémáink megoldására, mint egy külső szabályozás. De ez csak együtt működik. Észlelő és észlelt, én és te találkozásában.
Szerintem, nem kellene ezeket az értékeket pillanatról pillanatra változó, az élő embert tárgyként és számként kezelő jogszabályokra hivatkozva feláldozni vagy aktuális egyéni érdekeket kiszolgáló sakkozgatással, pillanatról pillanatra változó énképünket a szó mai értelmében vett politika alá süllyeszteni. Pillanatnyiságunk ebben az értelmében sem nem pozitív, sem nem negatív. Ezzel nem fejlődünk és nem is hanyatlunk. A jelenségek nyitottságát mutatja: amint felismertük azt, hogy elrontottunk valamit, azonnal helyre is hozhatjuk.
Pár évvel ezelőtt írtam ezeket a bekezdéseket. Én is tovább jöttem ezen az úton errefelé, akikhez szóltam, mind a tudós oldalról, mind a létforgatagban játszott buddhista szerepek oldaláról továbbléptünk. De ugyanúgy ezek maradtak a problémák, sőt, már külső ellenség képe nélkül, önmagunkban és felfokozottan. Ezt viszont még mindig, sokan úgy gondolják a legkényelmesebben megoldani, hogy egy bábut, vagy egy kivetített képet megtesznek ellenségnek.
