Lalitavajra Shrine

Bábeli könnytár

2011-10-08T11:21:00.000-07:00

Régen a könyv és a könny egy szó volt. Mert amit leírtak, azon sírni kellett. Ha mást nem, azért, mert többnyire régen halott emberek példáit hallhattuk. Azt hiszem, már azt is megírták, kiásták, hogy a bibliai történet a nagy Zikkurat építéséből ered, amikor mindenhonnan hoztak a birodalomból, különböző nyelvű népeket. De nekem, ez Borges fogalma, és a világhálón életre kelő dolgok, ahol nem csak, a jelszót feledve el lehet veszteni emlékeket, hanem rég halott írók, költők hangját is meg lehet őrizni. Mint például Octavio Paz Napkövének a felolvasását több helyen is megtaláln1 folyóvíz, mely kanyarogva
gyorsul, lassul, de minden kerülőn át
mindig megérkezik:
nyugodt iramban
csordogáló csillag vagy tavasz árja,o mas danzante,
un caminar de río que se curva,
avanza, retrocede, da un rodeo
y llega siempre:
un caminar tranquilo
de estrella o primavera sin premura,
agua que con los párpados cerrados
mana toda la noche profecías,
unánime presencia en oleaje,
ola tras ola hasta cubrirlo todo,
verde soberanía sin ocaso
como el deslumbramiento de las alas
cuando se abren en mitad del cielo,

un caminar entre las espesuras

de�nye közt, amely dalával az erd�lgor de la desdi1vé-dermesztő madárhoz hasonló,
míg a felénk közelgő röpke üdvök
el-eltünedeznek az ág-bogak közt,
fény-percek között madarak szemeznek,
kezünk közül kisikló sejdítések.

Öt év után visszamehettem egyik régi otthonomba. A diabolikus filiszter a méreg mellett a Hamvas kapcsán tapasztalt őrületet hagyta ott. Ami élő volt, múzsai, az a számára sohasem kelt életre, s tudatlanságában, mert az alvóról azt hívén halott, "természetes módon" darabolta fel, és tűzte ki a falakra, és vetette a
egész éjjel magárazárt szemekkel
baljós próféciákat mormoló víz
egyhangún csapkodó hullámverése,
habra hab, amíg mindent elborítnak
sosem-hanyatló zöld teljhatalommal,
mely mint szárnyak tündöklő ragyogása,
ha kiterjeszkednek a szabad égbe,

hömpölyögve az eljövő napoknak
sűrűje és a balszerencse vészjós
fénye közt, amely dalával az erdőt
kővé-dermesztő madárhoz hasonló,
míg a felénk közelgő röpke üdvök
el-eltünedeznek az ág-bogak közt,
fény-percek között madarak szemeznek,
kezünk közül kisikló sejdítések.

Öt év után visszamehettem egyik régi otthonomba. A diabolikus filiszter a méreg mellett a Hamvas kapcsán tapasztalt őrületet hagyta ott. Ami élő volt, múzsai, az a számára sohasem kelt életre, s tudatlanságában, mert az alvóról azt hívén halott, "természetes módon" darabolta fel, és tűzte ki a falakra, és vetette a maradékot a szemétbe, a sörösdobozok mellé.

Erre persze azt mondanám most már, hogy a jelenből kell kiindulni, és együtt folytatni. Sohasem hittem volna, hogy ennyire szó szerint meg fogom tapasztalni azt, amit Hamvas írt a melankólia esszéjében.

az itt és mostban
minden tudás
a jelenlét tája,
ezen a láthatáron
jövő és múlt egy

deng ‘dir kun shes rab ye shes//
rig pa’i sems kyi bkod pa bzhugs//
phyogs ‘byams ‘dir snga phyi'i srid gcig//

está aquí y está vez todo saber es
paisaje de presencia en está vista
y futuro y pasado no apartarse

A tibeti háromsoros a maga nemében csonkának számít, mint eredetileg a haiku is. A spanyol csak úgy jött. Soha nem tanultam, csak érzem. Persze, ha nem figyelek rá, elrontom. Ez is sántít még nekem egy kicsit, mint a következő:

átitattál
szomorúságtól
kristálytiszta
derűddel

tú penetrabas me
en más tu limpio
tristeza que un cristal
de serenidad

Dharmát tanítani: együtt lenni

2011-02-18T14:20:00.000-08:00

A Dharma-tanítás nem utasítja el a tudományos módszereket, csak a maga rangsorában a megfelelő helyen kezeli, hiszen az elsődleges cél a megszabadulás, a megvilágosodás elérése.

Buddha tudományának az alapja az, hogy maga, a továbbadandó Dharma, Buddha tanítása ugyanolyan mulandó, mint az összes többi jelenség.

Ezért a tanítás továbbadása, a hagyomány életben tartása összetett folyamat. A meditáció és a gyakorlás különböző vállfajai ennek a folyamatnak az összetevői. Az egyik szó, amely ezt az organikus folyamatot, amelyben a folyamatos változás közepette igyekszik az ember emberségét és a kapott tanítást, a rábízott kincset megőrizni, az a szati / szmirti. (Természetesen nem a szótárból olvasva, hanem 10 év szatipatthána gyakorlás után. Azóta kaptam már a mestereimtől több szót rá, de ezekkel csak mutogathatunk.)

A meditáció nem önélveboncolás, nem „ülés közben nyitott szemmel alvás” stb.

Pontosan meghatározhatóak azok a készségek, amelyek elsajátítása nélkül ezen az úton nem lehet továbblépni. Ez a „készségszintű” begyakorlás időigényes, és mindenkinek a saját ritmusában történik. Ahogyan valójában mindenfajta egyéb tanulási folyamat is, ahol a cél az elsajátítás, a külsőként kapott tanítás belső készséggé alakítása. A főiskolán erre a belső munkára szabott idő, a szükségeshez és elégségeshez képest csak jelzésszerű. Ha nincs meg a tudat háborgásának a lecsendesítésével elérhető összpontosítás készsége, akkor eredménytelen és hiteltelen a további tanulás / tanítás.

Buddha - Dharma - Szangha. Mindenféle menedék vétele előtt (amely megint csak ugyanolyan mulandó, mint a világ többi eleme) pusztán a külső tanulmányozás szempontjából fel lehet tenni a kérdés: hol van Buddha? Ki őrzi a tanításait, a Dharmát? Mitől lesz a külön-külön gyakorlókból Közösség (Szangha)? Lehet-e belőlük közösség, ha nem gyakorolnak, azaz nem próbálják megőrizni és továbbadni azt a kincsüket, amely rögtön elveszik, amint valaki ragaszkodik hozzá?

Ebből szerintem egyértelműen következik, hogy ha csak külső tárgyként nézzük a Dharmát, meg nem ragadhatjuk, sem megérteni, sem nem érteni nem fogjuk.

Eladni eladhatjuk, de amit eladtunk, az nem a Dharma, s ezzel az adásvétellel vagy „árulással”, „kiárusítással” nem lesz több vagy kevesebb. Viszont a tanítás, amelyhez a gyakorlóin keresztül férkőzhetünk, nem zárkózik el senkitől: nyitott. Ez a súnja szó egyik értelme! Vitatkozhatunk a szavak értelméről, de ha valaki teszi a dolgát, műveli a Dharmát, akkor a vitában felmerülő sok különböző álláspont, látásmód mind-mind csak egy lesz, a sok lehetséges látásmód közül. Válogatni valójában közöttük csak az erkölcs mércéjével lehet. (Ártani és nem ártani...)

Egy adott jelenség együttérzés nélkül nem ismerhető meg. De igazán együtt érezni sem lehet azzal, akit / amit nem ismerünk. (Valójában elutasítani sem lehet azt, amit nem ismerünk!)

Buddha tudományában nincs újdonság, a régi tartalmat közvetíti a jelen hallgatói számára. Ezt csak úgy teheti meg, ha egyszerre számol tapasztalásának alanyi és egyszerre a tárgyi oldalával. Ha sikerül, akkor a világot e kettősség nélkül látjuk. Az ide vezető folyamat állomásait, illetve erre az organikus folyamatra reflektáló tudatot illethetjük különböző tudományok neveivel, és azokkal ezek a lépcsőfokok, látásmódok párbeszédképesek is, de soha nem ez a fő cél. Mellékterméknek sem nevezhetjük. Mert ezeknek a látásmódoknak is megvan a helyük, amikor az aktuális, éppen akkor létező valóságot szeretnénk a maga teljességében megtapasztalni. Az ott és akkor éppen előttünk álló, nyitott vagy zárt embert szeretnénk megszólítani, vele beszélgetni. Nem a tegnap látott megtévesztésig hasonló, „talán ugyanazzal az emberrel”, nem is azzal, akinek szeretne látszani, hanem azzal, aki ő éppen, hiszen az összes többi csak lehetőség vagy már elmúlt, s együtt dolgozni csak jelen lévő lénnyel lehet, képzelttel nem.

A Dharma nem egy szöveg, hanem az éppen megvalósuló világunk, amelynek tágasságát és otthonosságát (az otthonosságban) aktuális tudatállapotunk határozza meg. Vállaljuk korábbi tetteinket, lét- és tudatfolytonosságunkat alkotó korábbi pillanatainkat teherként cipeljük, vagy magunkat és másokat egyaránt éltető energiaként adjuk tovább.

Ezért úgy gondolom, hogy sokkal alkalmasabb jelenbeli problémáink megoldására, mint egy külső szabályozás. De ez csak együtt működik. Észlelő és észlelt, én és te találkozásában.

Szerintem, nem kellene ezeket az értékeket pillanatról pillanatra változó, az élő embert tárgyként és számként kezelő jogszabályokra hivatkozva feláldozni vagy aktuális egyéni érdekeket kiszolgáló sakkozgatással, pillanatról pillanatra változó énképünket a szó mai értelmében vett politika alá süllyeszteni. Pillanatnyiságunk ebben az értelmében sem nem pozitív, sem nem negatív. Ezzel nem fejlődünk és nem is hanyatlunk. A jelenségek nyitottságát mutatja: amint felismertük azt, hogy elrontottunk valamit, azonnal helyre is hozhatjuk.

Pár évvel ezelőtt írtam ezeket a bekezdéseket. Én is tovább jöttem ezen az úton errefelé, akikhez szóltam, mind a tudós oldalról, mind a létforgatagban játszott buddhista szerepek oldaláról továbbléptünk. De ugyanúgy ezek maradtak a problémák, sőt, már külső ellenség képe nélkül, önmagunkban és felfokozottan. Ezt viszont még mindig, sokan úgy gondolják a legkényelmesebben megoldani, hogy egy bábut, vagy egy kivetített képet megtesznek ellenségnek.

A Dharma magyar kapuja

2011-02-12T13:09:00.000-08:00

Messze járunk attól a kaputól, amit Dógen mester mutatott nekünk, a hegyen ülve neki a majmok a Lótusz-szútrát tanították, a patakok csobogása is Buddha hangja volt, és minden, amire összpontosított, a Tan, a Dharma kapujaként, vagy az Ég Virágaként nyílt ki. Vagyis a Tan Kapuját nem lehet kitárni. Kinyílik, ha megértünk rá, ha megtaláljuk legbelső lényegünk kulcsát, ha érezzük, hogyan nyílik egymásba külső és belső. Akkor majd mi döntjük el, belépünk ezen a kapun, vagy nyitva hagyjuk, és ezen keresztül lép be életünkbe a világ.

A buddhizmus életképessége a modern világban akkor kérdés, akkor fontosabb kérdés a szentiratoknál, ha a kételyek erősebbek. Pedig egy ilyen Tan Kapujában evidensnek kellene lenni, csak így van értelme intézményként létezni, csak így van értelme ezt az egészet így kimondani, hogy a Dharmának van kapuja. Tehát a Tan Kapuját nem tárhatja ki senki, az a megértés, megvalósítás fényében egyidejűleg nyílik.

Ez nem kenhető el abban sem, hogy a hagyományok és a modern világ közti középút megtalálása. Hídról van szó, vagy a kapun keresztül valósul meg ez a kapcsolat, folyamatos nyílással, virágzással.

A józanság a tudomány ellentéte. Legalábbis ha Korzybskit így olvassuk. A "Science and Sanity: An Introduction to Non-Aristotelian Systems and General Semantics" (International Non-Aristotelian Library) a harmincas években jelent meg. A mai napig újranyomják. A Központi Szabó Ervin Könyvtárban van belőle egy régi példány. Talán még Hamvas Béla kapcsán kerülhetett a Fővárosi Könyvtárba.
Erről a józanságról és tudományról már régóta írnék. Lassan belekezdek. Egyszerű, tudományos (többnyire ismeretterjesztő, hogy érthető legyen) cikkeket néznék meg, hogy buddhista szemszögből milyen ember és világkép sejlik föl belőle. Gyakran nem egy, hanem több különböző "Szép új világ".

Azután innentől elkezdem közzétenni ennek a mondva és kényszeredetten csinált identitásvitának az általam kiadható dokumentumait. Azért mondvacsinált, mert valójában pillanatról pillanatra változunk, ezért nagyon fontosak a változás mögött meghúzódó szándékok. De mivel nem vagyunk ezekkel még tisztában, nem vagyunk elég bölcsek, közben, ezt a szándékot, belső késztetést vizsgálva tudjuk felderíteni, mi is történik velünk valójában, hogyan is jön létre, áll fenn, és változik meg, múlik el az az énkép, amellyel olyan könnyen azonosulunk, s vetítjük körbe-karikára a környezetünkbe.

Dalai láma és Karmapa kérdése a GEO-ban

2010-08-22T00:36:00.000-07:00

Először meglepődtem, mennyi apró pontatlanság és helytelenül használt fogalom akadt a magyar GEO 2010. májusi számában, a Karmapáról szóló cikkben. Most csak ezeket szeretném sorra tisztázni, és nem akarok foglalkozni a nagyvonalú és kívülálló szemléletből fakadó pontatlanságokkal, csalóka hangsúlyokkal és leegyszerűsítésekkel. Ezek nagy része a fogalmak magyarázatánál úgyis előkerül. Ezeket egy szaklektor kiszűrhette volna. Az persze igaz, hogy sokan gondolják azt, hogy értenek a témához, és az ilyen vagy másmilyen "szakértők" között nincs egységes fogalomhasználat. Így én is csak arra törekszem, hogy világosabb legyen, miről is szól a cikk, és az emberek tisztábban láthassanak a kérdésben. Nem célom kritizálni a cikket (cikkeket), egyszerűen szeretném eloszlatni a félreértéseket, világosabbá tenni a homályos megfogalmazásokat, hogy akit érdekel a téma, megláthassa, mire is vonatkoznak a Tibettel, a buddhizmussal kapcsolatos kifejezések.

India elég nagy ahhoz, hogy ne nagyon értsék az ottaniak sem, hogy mit is akarnak a tibetiek, miért olyan fontos nekik az önállóság. Sőt, egyre inkább kérdés a menekült mivoltuk, s előbb utóbb rákényszerítik őket a döntésre: indiaik lesznek, vagy örök menekültek. India bolygó tibetijei már így is külön kérdést jelentenek. Azok a tibetiek ugyanis, akik a hagyományos képzés végén nem tettek szerzetesi fogadalmat, kolostori tudományukkal kereskedőként boldogulnak a legjobban a világi életben, így tudják közvetlenül is a legjobban támogatni szerzetesként élő társaikat. Tehetősségükért, és zárt közösségük felvirágoztatása miatt manapság sokan irigylik őket, és nem mindig látják őket szívesen az indiai városokban.

Sajnos a cikk magyar változatának, első körben nem találtam most is elérhető internetes kiadását.

Vegyük sorra a problémás kifejezéseket (a cikkben nem szereplő eredeti tibeti szavak a nemzetközileg leginkább használt Wylie-átírásban szerepelnek):

A közkeletű "élő Buddha" kifejezés eredetileg Márát, a Gonoszt legyőző (jina, rgyal ba) megvilágosodott (Buddha, sangs rgyas) állandósult jelzője. A keleti kultúrákban hagyományos tisztelet formáit és isten-fogalmát nem ismerve elég félrevezető az "élő Buddha" kifejezés. Az sem világos belőle, hogy ezek az emberek valami olyan belső minőségnek, szándéknak az újramegtestesülései, amelyek a ragaszkodásteli személyiségünktől függetlenek. (Ez a kérdés majd akkor válik fontossá, amikor arról sik szó, hogy a dalai láma újra megtestesült utódját még most, életében megkeresnék.)

Az, hogy a karmapák, egy 12. században felszínre bukkant szándék, a dalai lámák megtestesítette együttérzés ebben a formában pedig csak a 14. században jelent meg az emberek között nem igazán mérvadó szempont. Valójában mindkét erő időtlen. Azt persze meg lehet fogalmazni, hogy Tibetben először a kagyü rendben keresték meg tudatosan az ilyen, a Buddha tanítását (dharna, chos) őrző közösség életében fontos, újból és újból valamilyen formában megjelenő minőséget.

Ami "öröklődik", vagyis folytonos marad, az a szándék, ami tetteinket mozgatja, és amelyek a következményeikkel együtt alkotnak folytonosságot. Ez a "tudatmag", amely "tudása" nem kettős (tett és következmény, ok és okozat), hanem egy célnak, a megvilágosodás mások javára történő megvalósításának van alárendelve. Így a dharmát valóra váltó lény képes egyszerre látni okot és okozatot, hiszen minden tettünk, több korábbi tett következménye és ugyanakkor több későbbi tett előzménye is.

A "vonalvezetők" átadási vonal fenntartói, amit csak az adott hagyomány elsajátításával és továbbadásával képesek megtenni. A "tulkus" szó helyesen "tulkuk", illetve egyes számban tulku (nirmánakája, sprul sku) a valóság magasabb szintjéről a létforgatag szenvedésteli világában megjelenő tudatfolytonosságokat jelöli, akik értékes megtestesülésként (rin po che) megjelennek a létforgatagban vándorló, még nem teljesen tiszta, szétszórt, zavarodott tudatú lények előtt, és sokukban képesek felébreszteni a megvilágosodás önzetlen szándékát (bodhicsitta, byang chub sems).
Az, hogy valaki életében "átadja tudatát egy reinkarnációnak" elég nehezen képzelhető el, még a hagyományos keretek között is. Pontosabb lenne, ha úgy fogalmazmnánk meg, hogy még ebben az életében megkeresik ugyanennek az erőnek és az ezt óvó személyiség-mintának a másik hordozóját. Ez persze egy nyugati ember számára nehezen emészthető meg, hiszen azt jelenti, hogy ilyen ember egyszerre több is élhet közöttünk. De a tulku szó jelentése éppen erre utal, hogy a lét, a tudat egy magasabb szintjéről tükröződik, idevetül elénk egy példaadó minta. Megjelenik, és hatni kezd egy ilyen energia, mint a Nap, amikor felkel, egy-egy ország sok ezer tavában tükröződik egyszerre.

Az, hogy a 17. században kik és miért vívtak "véres háborúkat" a hatalomért, nem olyan könnyű megmondani. Nyilvánvalóan nem maguk a karmapák és nem maguk a dalai lámák.
A két rend nézőpontja között is árnyaltabb a különbség. A gelug hagyományban valóban fontos a szerzetesi eszmény, de ez inkább a tanulást jelenti, hiszen természetes, hogy aki szerzetes bizonyos kötelmeket betart. Másfelől nem csak a szerzetesek tanulhatnak. A tanulással, az intellektuális belátással szerette volna a rend alapító Congkapa megalapozni a végső felismeréseket, és így csak egy bizonyos szintű tanulás után javasolta a komolyabb tapasztalatokhoz juttató gyakorlatok, az elvonulások elkezdését. A kagyü irányzatban viszont úgy gondolták, hogy a tanulás a már meglévő tapasztalatok feldolgozását, hétköznapi életbe való beágyazását jelenti.

Az "indiai vándorló szerzetesek" nagy része nem volt szerzetes, tevékenységüknek éppen az volt a lényege, hogy képesek voltak nem szerzetesi körülmények között, gyakran tisztátalannak, alantasnak tartott világi tevékenységeiken keresztül valóra váltani azt, amit Buddha tanított.
A mahájána valóban kapcsolódik a tantrikus rítusokhoz, és a théraváda pedig az egyetlen máig fennmaradt hínajána irányzat.

A Gyütö kolostor valójában a zerzetesi alapképzés utáni tantrikus gyakorlatoknak a haladó, "felső" kollégiuma. Híresek a mantrákat torokból mély hangon éneklő szerzeteseik. De hagyományosan, minden nagy kolostornak megvolt a maga tantra-kollégiuma. Manapság sem ez az egyetlen, sokat emlegetett dharamszalai intézmény létezik.

A karmapa természetesen ember, hiszen a megvilágosodás ember voltunk kiteljesedés.

A "jakszőrből készült nomád sátor" nyilvánvalóan "jakposztó", "jaknemez", ami sajnos manapság ugyanolyan érthetetlen a hétköznapi, "nem nomád" magyar embernek, mint a "jakszőr". Magából a szőrből nem lehet sátrat készíteni, csak az összetapasztott szőrszálakból álló posztóból, a nemezből.

"Lhaszá"-t régóta Lhászaként írjuk magyarul, a helyes kiejtése, ami a tibeti hangokhoz a legjobban közelít, a "Hlá'szá" lenne.

A "lelkipásztori munkája" elég abszurd fogalmazás, hiszen Buddha hagyományában nem pásztorolni való lelkek vannak, hanem önálló döntésre, a felelősség vállalására képes tudat- és létfolytonosságok.

Amerikában, egyetlen külföldi útján Boulderben nyilvánvalóan a Csögyam Trungpa alapította közösséget látogatta meg, akiket elődje, a 16. Karmapa is tanított.

A két karmapáról szóló beszámoló elég lekezelő. Az persze érdekes, hogy a korábbiakban, a tulku szóhoz kapcsolódó szómagyarázatot szem előtt tartva nyugodtan lehetne még több karmapa is. Persza karmapák szemszögéből nézve hagyományosan maximum három testben lehetnének, bár erre a kagyü rend történetében nem nagyon volt példa. De a hasonló elismerés és a hagyomány továbbadásának a kérdései miatti szakadásokra igen.

A "szívfivér" (thugs sras) a szellemi tanítvány, dharma-testvért jelent. Amikor egy mester örökösét szellemi családtagjának nevezi. A tibetiek szeretnek ilyen kifejezéseket képezni. Congkapa két tanítványával, Gyelcab Dzsével és Csökji Gyelcennel alkotnak egy három tagú családot: az atyai fejedelem és két gyermeke, összesen hároman (rje yab sras gsum).

Ole életét sem nagyon lehet külsőségek alapján megítélni. Shamar rinpocse és Tai Szitu rinpocsék tevékenységét sem biztos, hogy így kellene tálalni.

Azután meg, mintha meglepő lenne, hogy a köztünk megjelenő emberen túlmutató erő mégis emberien viselkedik. A lapptop, internet, dvd... persze, az email és a Facebook még nem csatorna, mert nála még a helyén van a virtuális, és a közvetlenül megtapasztalható fizikai valóság, és ereje, jelenléte ezen a csatornán keresztül hat. (A tanításoknak persze ugyanolyan jó közvetítője a világháló, mint régen a könyvek voltak.)

Az újságírók belegabalyodnak a hétköznapi nyugati ember kérdéseibe: ha egy ember, akkor ma ő is ugyanúgy felhasználható a mai hatalmi játszmákban, és ugyanolyan esendő a testében, mint bármelyikünk. De hát már a 16. Karmapa halála is ezt példázta, ahogyan magára vette korunk szenvedéseit: teste belepusztult. Személyében azonban addig még sohasem tette lábát megvilágosodott lény az Újvilág földjére, és halála után soha nem látott módon terjedt nyugaton a buddhizmus.

Az világos a cikkől is, hogy szerzőjük egyáltalán em értette, miről is tanítanak a karmapák: "az eképzelésszer szellem és a bölcsességi szellem közötti különbség" a namse (rnam shes) és a jese (ye shes) közti különbséget taglalja, amit elég nehéz nyugati fogalmakkal ilyen egyszerűen megfogalmazni.
A namse a megkülönböztető gondolkodás tevékenységéből származó, az összefüggéseket belátó szerzett bölcsesség. A hétköznapi okoskodástól sokban különbözik, mert összpontosítás nélkül nincs, és nem ítél a dolgokról, az üresség szemléletének megfelően minden kérdést nyitva hagy, hogy válaszolják csak meg önmagukat.
A jese velünk született bölcsesség, az az eredendő képességünk, hogy az észlelés legelső pillanatában még tisztán csak a dolgokat látjuk. Után azonban mindenféle képzetet, érzelmet, érzést társítunk hozzá, amelyek a három méregtől felkavarva, a többi káros befolyástól zavarva egyre kevésbé azt mutatják, ami előttünk van. A végén már annyira bele tudunk zavarodni, hogy már abban sem vagyunk biztosak, hogy mi magunk mit akarunk ott látni. A jese eredeti bölcsességét ezeknek a zavaró tényezőknek a kiszűrésével, megkerülésével érhetjük el. Így a világot helyesen látó bölcsesség mindig is megvolt és megvan bennünk, csak fel kell tudni ismerni, meg kell tudni állni a változásban úgy, hogy meg tudjuk őrizni ezt az eredeti tiszta szemléletünket.

Így, ezzel a szemlélettel használhatják az újjászületett tibeti mesterek is korunk "vívmányait", nem szennyeződnek be általa, mi azonban, zavarodott tudatunk képzetei közt elveszetten mindenfélét gondolunk róluk, miközben ők ezeket a tárgyakat egyszerűen olyannak látják, amilyenek, se többnek, se kevesebbnek.

A cikk kapcsán persze el lehet gondolkodni, hogy milyen feszültségeket teremt ma, ezeknek az embereknek az életében a hagyományos tibeti szerzetesi nevelés. (Ezzel szemben persze ott vannak a kínaiak nem csak börtönben alkalmazott átnevelő programjai is!) Köztudomású, hogy Csögyam Trunga is, saját példája miatt, hiába sikerült neki végül elfogadnia ezt a tulku-nevelést, első, Amerikában született fiát nem akarta ennek kitenni, aki a tibetiek szerint emiatt majdnem húsz évig zavarodott tudattal élt. Későbbi fiai, akikben szintén felismertek ilyen erőket, már mindkét szemléletű nevelésben részesültek. Az első nyugati családban hagyományos módon született tulku, akit 1984-ben találtak Spanyolországban, Öszel láma, amint nagykorú lett, ott hagyta a tibeti kolostorát, és azt mondta, megnézi, milyen a nyugati világ, és majd utána dönti el, hogy viszi-e tovább hagyományos, újramegtestesült mesterként rá váró feladatát. (Őt persze indiai viszonyok között is elzárt körülmények között nevelték az újjáépített Szera kolostoregyetemen, Mundgodban.)

Az eredeti német cikk

Lincsi apát Dharmája

2009-10-08T08:50:00.000-07:00

Négy helyett csak három

Részlet Lincsi utószavából:
"A három szilárd tézis, amelyekről azt állíthatjuk, hogy az egész buddhista gondolkodás normatíváját képezik, a következők.

Az első a létezés legáltalánosabb törvényét fogalmazza meg, s azt állítja, hogy a világon minden szüntelen mozgásban és átalakulásban van.

A második – az elsőből kiindulva – megállapítja, hogy mivel valamennyi jelenség átmeneti, és semmi sem alkot egységes egészet, hanem saját alkotóelemein túl érzéseink, észleléseink és képzeteink kombinációiból is állnak, számunkra a jelenségek világa megismerhetetlen. Ha pedig mulandó és megismerhetetlen, akkor a világ lényegében rossz, lakhatatlan, s ezért szenvedéssel teli.

A harmadik tézis pedig – az előző kettőre épülve – azt az ismeretelméleti meggyőződést hirdeti, hogy ha a jelenségek világa változó és megismerhetetlen, akkor ebben a világban valójában semmi sem azonos önmagával („illúzióvilág”)."

Kezdjük azzal, hogy az eleje rendben van. Azzal a kis különbséggel, hogy buddhista összefüggésben a "minden" szóval csínján kellene bánni. Az eredeti megállapítás mozgásra, átalakulásra az anitjá kifejezést használja. Azt mondja vele: "nem állandó". Ez jelenti azt, hogy folyamatosan változik, átalakul. De nem azt mondja, hogy "minden", hanem azt, hogy az összetett dolgok (szanszkárá). Így a változás alól kivételt képez a niródha és a térnek az a része, amelyet érintetlenül hagynak a dolgok. (Ilyet persze nehéz elképzelni.)
Az összetettség első körben a halmazokat (szkandhák) jelenti. A megismerés folyamatának a szakaszait: az érzékelhető, látszólag külső forma (rúpa), az érzékelés pillanata (védaná), amelyben már alap szinten pozitív, negatív vagy semleges minősítést kapnak a dolgok. (Így lehet, hogy két pillanatról van szó.) A tudattal való érintkezés pillanata (szandzsnyá), amelyben tovább mélyül az előbbi minősítés. Arcot kap, aszerint, illeszkedik vagy nem illeszkedik a tudatfolytonosság korábbi tapasztalatok alkotta mintázataihoz. Így nagyon gyorsan kialakul az összkép, és tudatosul (vidzsnyána), nevet, címkét kap az észlelés. Ám közben valahol eltorzul, beszennyeződik a kép. Erről szól a folyamat negyedik szakaszát képező egyéb összetevők halmaza, amelyben a folyamatot mozgató késztetésektől kezdve sok befolyásoló tényető kap helyet. Sokan ezt azonosítják a tudatalattival. Ez nagyon durva leegyszerűsítés, és hozzá kell tenni, hogy buddhista kontextusban itt nem beszélhetünk elfojtásról. A tudat fénye felderítheti, átjárhatja mindegyik halmazt. Tehát éppen fordítva van. A buddhizmusban külön mesterei és szakirodalma van a megismerés tudományának (pramána). Ám ez nem jelenti azt, hogy a többi iskola szerint ne lenne elfogadható ez a megismerhetőség. Éppen a tudatossá tételről, az igazi valóság közvetlen látásáról van szó. Az elhangzik ugyan, hogy ezt a hétköznapi életünk szintjén tévedések, tévképzetek és "közös megegyezések" kusza hálója alkotja, de mivel első lépéseinkhez más támpontunk nincs, ezek is a megismerés szolgálatába állíthatók.
A félreértések oka nyilvánvalóan az, hogy a megismerés nem az európai racionalitás szóhasználatában kell érteni. Az ész könnyen belegabalyodik a felszínen burjánzó sokszínűségbe, és ennek a tudatunk mélyén zajló bogozgatásába, sokasításába (prapanycsa). De az élet alaptényei közvetelnül képesek megváltoztatni az életünket. Az okoskodás csak közvetve, és többnyire egy, az embertől elidegenedett mechanizmus segítségével.

A dolgok szenvedéstelisége, a létforgatag (szamszára) lakhatatlansága egyszerűen arra vonatkozik, hogy nem érezzük jól magunkat a világban. Viszont ha ebből kizökkenünk, rá kell jönnünk, hogy csak akkor tudunk tartósan otthont teremteni magunknak a szüntelen változás otthontalanságában, ha beeérjük azzal, amink éppen van, és szükségleteinket önzetlenül nem csak a saját igényeink, hanem a minket befogadó, velünk kommunikáló közösség igényei felől mérjük fel. Amint ezt felismerjük, amint ezt elfogadjuk, már be kell látnunk, hogy az élet nehézségeinek (vagy "elviselhetetlen könnyűségének") az oka elsősorban saját önzésünk. Valamint az, hogy énképünkhöz, az általunk megélt változás egy korábbi, már nem létező, vagy egy későbbi, még nem létező pillanatához ragaszkodunk. Amikor e felismerésünkben ténylegesen, a folyamatos változást nem lekésve el tudunk mélyedni, akkor a szenvedés is megszűnik. Paradox módon ez csak a szenvedésnek (duhkha), a dolgok "nem sima" folyásának az elfogadásával lehetséges.

Így viszont már tudunk azonosulni önmagunkkal. Azzal, aki változik, aki másoktól függ, és akitől szintén más kapcsolatok függenek. Ez az azonosság persze az átalakulás, a folyamatos önmeghaladás láncolata lesz. Ezt észben tartva, erre tekintettel lehet és kell vállalni a tetteinket. Egy illuzórikus énkép nem is viselheti elkövetett cselekedeteiért a teljes felelősséget, illetve szenvedéseit csak fokozza, hogy úgy érzi, a hatások mindig igazságtalanul érik, hiszen ő már nem az a valaki, aki elkövette az adott tettet, vagy még nem az a valaki, aki élvezhetné annak gyümölcsét.

Persze ezek a gondolatok az uralkodó ésszerűség számára paradoxonok sorozatát szülik, amelyeken nem érdemes gondolkodni, mert végső soron megbetegítik az embert. A meditáció arról szól, hogy tudatfolytonosságunk egésze jelen időben reagál a világ változásaira, ami azt is jelenti, hogy egyidejűleg okozója is a változásoknak. Ezt ésszel, reflexióval csak lekésni lehet, vagy "utólag elemezni". Buddha ebben az értelemben az, aki egy időben él a valósággal.

Sulace neve rímel a közreadóéval. Aki a négy pecsét és a három ismertetőjegy összekeverésével elárulja, mennyit tud a buddhizmusról. Vajon "fordítás" közben tudatában volt-e, hogy a Buddha-Dharma közvetlen útjának a tanításai, főleg a nyingma mesterek átadásában mindig is jelen voltak Tibetben. Ismerték és gyakorolták a zazenhez hasonló tárgy- vagy "fókusz nélküli" meditációt (dngos gzhi dmigs med /dam pa/), és a zen üzenetét a szatipatthána korai hagyományait folytató samatha (sine) meditációs tanítások is hordozták. Nem véletlen, hogy a 18-19. század fordulójának a pancsen lámája kapott egy olyan thangkát ajándékba, amelyik a Kínában népszerű tíz bika (ökör, bivaly) történetet ábrázolta, a Tibetben közismert, a samatha-meditációt a tudat elefántjának megszelídítéseként ábrázoló kép stílusában.

Az utószó még így folytatja:

"Ezt a három tételt egészítik ki azután azok az erkölcsi törvények, amelyek egy része (az öt fő erény: ne olts ki sem emberi, sem állati életet, ne lopj, ne hazudj, tartózkodj a tisztátalanságtól, vagyis a házasságtöréstől, és a részegítő italok fogyasztásától) a világi hívekre vonatkozik, a további öt (vagy néhol még több) előírás pedig a szerzetesekre."

Ha lehet ezt mondani egyáltalán, az erkölcsi alaptörvények belátása ezek előtt van. Azok belátása nélkül ezeknek sincs értéke, értelme. Persze, ezek egymásra mutogatnak. Buddha pecsétjeinek a megértése elmélyíti az erkölcsi alapok megértését, lehetővé teszi a valóra váltásukat.

Aztán erre még így fejel rá:

"Ezeknek a téziseknek a megtagadása vagy az erkölcsi törvények figyelmen kívül hagyása tehát minden buddhista közösségben – kolostoriban és világiban egyaránt – a buddhizmus megtagadását jelentette. Mivel azonban mindezeken kívül semmiféle más előírás nem szabályozta a hívek vagy szimpatizánsok szemlélet- és gondolkodásmódját, valamint életvezetési gyakorlatát, a buddhisták minden korban többféle utat is találtak és hirdettek a megvilágosodáshoz, mely utak hirdetői, iskolák és irányzatok, tiszta lelkiismerettel vallhatták magukat buddhistáknak, hiszen tanításuk az alapvető téziseken állt, s az erkölcsi törvényeket sem vitatták."

Bölcseleti értelemben nem nagyon tudom elképzeni, hogyan történhet a "buddhizmus megtagadása." Ez valószínűleg csak az európai fantázia terméke. A kolostorokban a szerzetesek száz-kétszáz fogadalmat tettek, ez szabályozta életüket. A Dharma tisztaságát és eredetiségét őrző pecsétek ebben az összefüggésben függetlenek a gyakorló emberektől. Csak annyiban érvényesek rájuk, amennyiben azt művelik, megvalósítják. Ha valaki nem a Dharma szerint él, hiába hirdeti ezt magáról, ettől még becsapja magát és másokat is. Ennek a következményeit pedig majd, ha beérnek a tettei, el fogja szenvedni. Így szükségtelen külön megtagadni bármit is. A tények pedig önmagukért beszélnek. Azt az embert egy idő után még akkor sem fogják Buddha követőjének tartani, ha egyébként így is hirdeti magát. Másfelől mindenkinek annyi ideje és lehetősége van megismerni a közösség normáit, Buddha tanításait, amennyit teremt magának erre. Ezen felül pedig a buddhista hagyományokban bármikor kiszállhat, abbahagyhatja és másba kezdhet. Mindenki, elsősorban magát köti a fogadalmaival, döntéseivel, és az is az ő felelőssége, hogy mennyire von ebbe bele másokat, akik belátásuk szerint döntenek, hogy követik-e őt vagy sem.

Az idézet vége:

"Erre az indiai eredetű gondolatiságra és a történeti Buddha erkölcsi tanításaira épültek tehát a különféle kínai buddhista iskolák is, amelyek közül idővel a legjelentősebbé a csan-buddhista irányzat vált. A csan iskola kiemelkedő egyénisége, majd később önálló tanítást hirdető nagy tekintélyű mestere volt Lin-csi apát, Su-la-ce szerzetes elöljárója a Huo-to parti kolostorban."

Ehhez most a téma lezárásául csak annyit fűznék, hogy ki is ez a Sulace? Milyen írásjegyekkel írja a nevét?

Lincsi apátról 2.

2009-10-05T00:39:00.000-07:00

Amit el lehet mondani...

Sokáig nem tudtam, hogyan mondjam el ezt a történetet. Ennek a tépelődésnek lett az első változata a Lincsi-apokrif. Sajnos ha volt is valami célja az írásnak, a saját megkönnyebbülésemen kívül, azt nem érte el. Továbbra is el kellene mondani, hogy mi történt, de nem nagyon van rá fórum, illetve olyan társaság, ahol érdemben lehetne róla beszélni. Horváth Zoltánról van szó, azt hiszem, ő még megnevezhető, hiszen rá hivatkozik a szóban forgó könyv is.
Megpróbálom az elején kezdeni. A történet szerint, a Váralja utcában mértem fel egy hagyatékot, pontosabban annak egy részét. Már dobozokban álltak a könyvek. A nekem kijelölt kupac mellett belenézhettem az antik bölcseletről szóló könyvek dobozába is. Az első kötet, amelyet felütöttem a következő dedikációval kezdődött:

"Szerb Tonionak Honti Giovannitól",

és a doboz valamennyi könyvében ott volt a pecsét. Egy másik könyvben Kerényi Károly dedikációja. Azóta sem tudom, hová került az a doboz. M i elhoztuk a hagyaték nekünk szánt részét, csonka sorozatokkal, amelyek sejthetően a többi dobozban kallódtak valahol.
Majd a nyáron váratlanul felhívott egy barátom, hogy éppen egy könyvet lektorál, amely állítólag egy "tibeti zen szöveg" fordítása.
Elmondtam, hogy tudtommal, az ismert történelmi okok miatt, csak Dunhuangból kerültek elő ilyen szövegek. A könyv lhászai kiadása gyanús, de a mai időkben még ez is belefér. (Bár azt hiszem, hogy a modern, "kínai Tibet" területén a mai napig nincs csan/zen kolostor!) Ajánlottam neki a "The Early Zen and Ch'an in China and Tibet" című könyvet. Persze nem segített, ettől még nem értett jobban a témához, illetve a könyvről nem tudta eldönteni, hogy valódi, hiteles fordítás-e vagy sem. Pedig néhány dolog szemet szúrhatott volna az utalások közül: József Attila, Szun Vu-kung egy kínai szöveg tibeti fordításában... De ez hosszabb téma.

Nem sokkal később kiderült, hogy a halálán lévő másik szakember benne volt a tréfában, amely arról szólt volna, hogy a tudományos szakterület első számú szakértőjét próbára tegyék. Aki első körben az engem felhívó ismerősömet kérte fel a bírálatra. Ő pedig hozzám fordult, mert a buddhizmusnak ezzel az irányzatával nem foglalkozott.
A mai napig bánom, hogy akkor nem voltam határozottabb. Nem mintha bajom volna a könyvvel. Mint tréfa, teljesen a helyén van, és nagyon jó ismeretterjesztő, vagy vitaindító könyv. De nem tudományos mű, és nem fordítás. Ha ezt állítja magáról, akkor csalást követ el. Ebbe most nem tudok beleszólni, mert mint említettem, irodalmi műként a maga nemében rendben van. A korábban említett név kivételével, hiszen a legtöbb gondolat tudtommal ettől a már több mint tíz éve halott orientalistától származik, aki sokáig Szerb Antal könyvtárában lakott.

Még ezzel sincs bajom, hiszen Zoli is örülne, ha tudná, hogy ilyen szellemben (is) megemlékeznek róla. De ezt azért az elején egy mottó vagy egy egyenes mondattal oda lehetett volna írni.

Itt és most egyedül a Buddha-Dharmát konkrétan érintő kérdésről vagyok kénytelen szólni. Mivel felelősnek érzem magam mestereimnek a hagyomány átadásáért, elsősorban a gelug, de a többi tibeti vonalon is, és mivel a könyv utószavában a buddhizmus egészéről állít zagyvaságokat, kénytelen vagyok szóvá tenni.
Az utószóban ez áll:

"A három szilárd tézis, amelyekről azt állíthatjuk, hogy az egész buddhista gondolkodás normatíváját képezik, a következők. Az első a létezés legáltalánosabb törvényét fogalmazza meg, s azt állítja, hogy a világon minden szüntelen mozgásban és átalakulásban van. A második – az elsőből kiindulva – megállapítja, hogy mivel valamennyi jelenség átmeneti, és semmi sem alkot egységes egészet, hanem saját alkotóelemein túl érzéseink, észleléseink és képzeteink kombinációiból is állnak, számunkra a jelenségek világa megismerhetetlen. Ha pedig mulandó és megismerhetetlen, akkor a világ lényegében rossz, lakhatatlan, s ezért szenvedéssel teli. A harmadik tézis pedig – az előző kettőre épülve – azt az ismeretelméleti meggyőződést hirdeti, hogy ha a jelenségek világa változó és megismerhetetlen, akkor ebben a világban valójában semmi sem azonos önmagával („illúzióvilág”). Ezt a három tételt egészítik ki azután azok az erkölcsi törvények, amelyek egy része (az öt fő erény: ne olts ki sem emberi, sem állati életet, ne lopj, ne hazudj, tartózkodj a tisztátalanságtól, vagyis a házasságtöréstől, és a részegítő italok fogyasztásától) a világi hívekre vonatkozik, a további öt (vagy néhol még több) előírás pedig a szerzetesekre.
Ezeknek a téziseknek a megtagadása vagy az erkölcsi törvények figyelmen kívül hagyása tehát minden buddhista közösségben – kolostoriban és világiban egyaránt – a buddhizmus megtagadását jelentette. Mivel azonban mindezeken kívül semmiféle más előírás nem szabályozta a hívek vagy szimpatizánsok szemlélet- és gondolkodásmódját, valamint életvezetési gyakorlatát, a buddhisták minden korban többféle utat is találtak és hirdettek a megvilágosodáshoz, mely utak hirdetői, iskolák és irányzatok, tiszta lelkiismerettel vallhatták magukat buddhistáknak, hiszen tanításuk az alapvető téziseken állt, s az erkölcsi törvényeket sem vitatták.
Erre az indiai eredetű gondolatiságra és a történeti Buddha erkölcsi tanításaira épültek tehát a különféle kínai buddhista iskolák is, amelyek közül idővel a legjelentősebbé a csan-buddhista irányzat vált. A csan iskola kiemelkedő egyénisége, majd később önálló tanítást hirdető nagy tekintélyű mestere volt Lin-csi apát, Su-la-ce szerzetes elöljárója a Huo-to parti kolostorban."

Amilyen jól megfogalmazza az első állítást, ugyanúgy teszi is tönkre a folytatás naiv eszmefuttatásával. Ha ez igaz lenne, akkor Buddha tanításai ebben a formában, erkölcsi értelemben semmit sem jelentenének. Ha minden változik, és minden csak illúzió lenne, akkor senki sem vállalhatná a felelősséget a tetteiért, hiszen váltig állíthatja, bármilyen negatív dolgot is kövessen el: "elnézést" az nem én voltam. Azóta teljesen megváltoztam. Már nem vagyok azonos azzal a személlyel. Ami egyfelől jogos, másfelől csak akkor igaz, ha a felelősség vállalásával együtt nézünk szembe az általunk okozott változásokkal.
A fenti részlet összekeveri Sákjamuni Buddha négy nemes igazságát és a buddhista filozófia négy ismertetőjegyét, az ún. "négy pecsétet", de úgy, hogy mindkettőből lényeges részeket kihagy, majd egy ateista, de az európai kereszténység hagyományai szerint összegzi, hogy szerinte milyen is a buddhizmus.
Öreg hiba, hogy lefelejti a "szerintem" szót, vagy elkeni a szövegben, és általános kijelentésként, többek által elfogadott igazságként tálalja. Természetesen minden változik, de ez éppen hogy megismerhető, persze racionális értelemben nem hiánytalanul. Másrészt éppen ezért nagyon fontos, ezért is "vesszőparipája" a dalai lámának is, hogy az embernek mindennek ellenére vállalnia kell a felelősséget a tetteiért. Nagyon nagy feladat, de enélkül csak káosz lenne a világban. Bárminek bármi lehetne a következménye. Vajon ezt tapasztaljuk?

Azt hiszem legközelebb részletesen elmondom, mi a baj Lincsi pecsétjeivel.

Lincsi apátról I.

2009-10-04T11:24:00.000-07:00

Egy Lincsi-apokrif

Amikor Lincsi apát még vagy már – ki tudja ezt pontosan – csak gondolat volt, ültem a vár alatti szobájában. Nem voltam benne biztos, hogy Lincsi apát szobája az, de valahogy kísértetiesen hasonlított. Attól hasonlított a legjobban Lincsi apát szobájára, hogy maga az apát nem volt ott.

Hogy többé már nem lehet. Örökre itt hagyta ezeket a könyveket, többé már nincs rájuk szüksége. Egy nap arra ébredt, hogy álmában elolvasta valamennyi könyvet, s amikor kinyitotta a szemét, ez a tudás ott csillogott minden arra járó szemében.

Mivel Lincsi apát töbé már nem lehetett ott, nagyon fáztam. Könyvei, mivel ezekre már soha senkinek nem lesz szüksége, dobozokban hevertek. A hirtelen támadt huzatban megmozdult az egyik dobozból kilógó kutyanyelv. Még el sem olvashattam, mi áll rajta, a hátam mögött megszólalt egy hang. Már azt hittem, Lincsi az, de amint befejezte, biztos voltam benne, hogy nem ő. Nem kellett megfordulnom, hogy lássam is a beszélőt. Abban is biztos voltam, hogy csukott szemmel tisztábban látom az arcát. Az örvényről beszélt, amely magával ránthat, ha elolvasom a több száz éves kutyanyelvet. Egyedül csak ha voltam már valóban szerelmes, és ég bennem ez a belső tűz, akkor élem túl. Akkor az maradok, aki vagyok. A tűzben leég rólam minden, amit figyelmetlenül éltem vagy tettem-teremtettem. Szólni akartam, de nem nyílt a szám, mire hangot adhattam volna, az arc szertefoszlott.

Megnéztem a kutyanyelvet: egymásnak megfelelő kínai, tibeti és mongol szavak voltak rajta. Lincsi apát följegyzése volna? Inkább egy mongol tanítványa lehetett, aki Hansan verseit akarta tibetire fordítani. Ezen biztosan jót nevetett az apát, hiszen hogyan lehet lefordítani valamit, ha nincs meg bennünk az eredeti, amit tovább szeretnénk adni. Ha pedig megvan, akkor teljesen mindegy, le van-e írva vagy sem, beszélünk-e róla vagy sem.

Hiába szólal meg a fordítóban egy belső hang, lefordított verse úgy hat, mintha azon csodálkoznánk, hogy a lyukas vödörben messziről hozott víz miért nem oltja szomjunkat.

Tunhuangban, vagy Khotánban, már nem emlékszem, az egyik italmérés mögött, ahol a legtöbb utazó könnyített magán, valaki felírta az egyik falra:

"Ötven mérföldről hoztam vizet,
Ötszáz éve gyűlt már a kútban,
Felét megitta a sívó szél,
A másik felét idd meg most te!"

chu ‘di dpag tshad lnga cu drangs//
dong chu la brgya rtsa lnga tshogs//
dum bu dang po dgon dung skoms//
dum bu gnyis pa khyed rang ‘thungs//

Egy másik kéz ezt tette hozzá:

Elvihetsz minden vizet a kútból,
vagy hozhatsz bele vizet messziről,
ha csupán sivatag van körülötted,
a karma szele úgyis eltemet.

Talán ezt adta vissza egy másik kézírásáában a következő tibeti vers:

dgong chu las kun chu 'khur ram//
'dir chu rnams thag ring nas drangs//
khyod kyi dgong dung 'ba' zhig 'tham//
las kyi rlung phung por bya ba//

Álomkő-rakás

2009-08-21T00:59:00.000-07:00

A télen fordítottam angolból egy életrajzot. A szövegben váltakozott vers és próza. A versek önmagukban is megállják a helyüket. Ezeket sikerült tibetiül is megszereznem. A versek angol fordítója írt egy tanulmányt, mitől is olyan szépek ezek tibetiül. Szerzőjük, Khenpo Cevang Döngyel tanítja is a tibeti költészetet. A magyar szöveggel meg kellett állnom fél úton a tibeti és az angol között, hogy az angol fordításról szóló tanulmány még érthető legyen. Magyarul szerintem sokkal szebben meg lehet őket szólaltatni. Egy példa erre a 194. vers:

All the past a thing of memory.
All the present a flash of lightning.
All the future a scarecrow in dreams.
Always unsteady, samsara's deserts.

(A fordítást, az Amerikában élő tibeti szerző hitelesítette!)

Az eredeti szöveg (pdf):

sngon byas thams cad phal cher dran pa'i yul//
da byed thams cad glog gi 'du 'phro 'dra//
'byung bya thams cad rmi lam tho yor 'dra//
rtag brtan med pa srid pa'i mya ngam thang //

Magyarul a tibeti, valamiféle magától adódott formában:

Minden múlt dolog egy emlék.
Minden jelen tett egy felvillanás,
Minden, mi jön álomkő-rakás:
Létforgatag homokjában múlunk.

Vagy:

Élet homok-förgetegében
Minden múlt dolog egy emlék,
Minden jelen tett egy felvillanás,
Minden, mi jön álomkő-rakás.

A tibeti sivatag képét így sem tudtam megfogni, és annyira megragadott a tibetiül nagyon szépen hangzó vers, hogy majd még próbálkozom. Hiszen az ő sivatagában, ahol nem támaszkodhat semmi semmire, a karma szele folyamatosan sodorja az idő homokkötelét...

A tibeti sivatag szó még ráadásul szorosan asszociál a szárazságra és a szomjúságra is, no meg a délibábokra...

Az angol madárijesztője pedig a tibetiben egy határkő-oszlop, vagy kőrakás, ami a láthatatlan és esetleges határvonalak találkozását jelzi, meg a néphit szerint a helyi szellemeket hívja is meg riogatja is.

A többi versről is írni kellene, mert egy részük a már nem létező, az újra megtestesült mesterek szívében élő Tibet szépségeit írja le. Valami olyasmi, mint a "magyar haza a magasban". Egyfajta légvár. Hiszen a tibetiek nagy része hétköznapi ember, nem hogy nem folytatása egy korábbi tudatfolytonosságnak, hanem még csak nem is szerzetes.

Tibeti könnyek II.

2009-04-14T05:53:00.000-07:00

Nem tudtam még a kezembe venni a beharangozott könyvet, de az angolt már megnéztem. Az egész felfedezés történet önmagáért beszél. Kezdve azzal, hogy a felfedezett ország, Tibet, el sem veszett. Mindig is ott volt a helyén, amikor azonban jött-ment utazók és kémek valami mást akartak a helyén látni, mint ami valójában volt, akkor bezárkózott. Ettől persze még inkább mást láttak a helyén. Hazát a magasban, Sambalát és Sangri Lát. Mindenki a saját álmait vetítette a ritka levegőben élesebb napfénnyel ragyogóbb színekben pompázó tájba. A tibetiek is. Így szerintem érdekesebb Landor könyve előtt vagy után a dalai láma beszélgetéseiből kibontakozó nem tudós-, hanem valamiféle élő tibeti történelem.

Laird, Thomas: Tibet története: beszélgetések a dalai lámával. Ford. Leyrer Ginda. [Budapest]: Trivium, cop. 2007. [The story of Tibet] 400 o. [A szerző amerikai újságíró, 1997 novembere és 2000 júniusa között Indiában beszélgetett a dalai lámával Tibet történelméről. A szerző harminc éve él tibetiek közt, így belülről láttatja a tibetiek történelmét az egyszerű ember szemszögéből, míg őszentsége, a dalai láma pedig a saját, emelkedettebb nézőpontját képviseli.]

A történelem a tibetiek számára nem valami komoly dolog. Mindenkinek, és minden kisebb-nagyobb közösségnek meg van a maga aktuális története. A múlt eseményeiből a jelenben történt dolgok mindig mást emelnek ki, más visszhangot keltenek. Indiában és keleten a történelem legendák és egyéb példatörténetek füzére. A példázatokat persze komolyan szokták venni. Így a szerzetes-tudósok is írtak ilyen műveket, mint például a "Nagy" ötödik dalai láma is. Az újságírót persze az emberek érdeklik, a dalai láma pedig a legendát testesíti meg. Az újságolvasókat pedig a titkok és a leleplezések foglalkoztatják. Ki is derül Tibet történelméről, hogy ugyanolyan szörnyű tettekkel teli, mint a többi, nem buddhista ország történelme. Ehhez persze meg kellene emészteni, a buddhista ember, buddhista ország, buddhista történelem meghatározásait. Ezekből persze rövid úton kiderül, hogy önmagukat számolják fel, végső soron bármelyik országnak lehet buddhista történelme, amely múltjában volt, legalább két olyan pillanat, amely a valóság tényleges megismerését célozta, és erre még legalább egy ember emlékszik is. Így, ha találnánk a magyar vagy a szerb történelemben ilyen pillanatokat, akkor már róluk is írhatnák a világ buddhista történetében. Persze az arányérzék megköveteli, hogy érzékeltessük, hogy ezek a morzsák, a hagyományt őrző és továbbadó országok történelméhez képest mekkorák. Másfelől persze mondani kell azt is, hogy ha valaki tényleg rádöbben, akkor az a morzsa lesz a "mag" amitől valóban tisztább lesz mi is történt, történik.
Amikor ilyeneket olvas az ember, nyilvánvaló, hogy nem lesz soha senki tökéletes, legalábbis hétköznapi időnk folyásában a világ egészét így nem láthatjuk. De valahol, egy párhuzamos világban elképzelhetjük, és már ez is hat a mi jelen állapotunkra is, hiszen rengeteg ember eleve kizárja azt, hogy valaki jó szándékkal és nyitottan is közeledhet a másikhoz, vagy a fogyasztói értékrendtől is élhet valaki függetlenül. Pedig meggyőződésem, hogy a jövő ez: a jelenlegi eszközök előre látó használata. Persze, nagyon nehéz jó szándékkal használni azokat az eszközöket, amelyekkel ugyabban az időben mások a saját önző céljaikat is el szeretnék érni.

Bábeli könnytár: Tibet 1.

2009-04-07T23:04:00.000-07:00

Régen a könyv és a könny egy szó volt. Ma is játsszik még néha ezzel valaki, pl. nem tudom, ki olvasta a Könnymutatványosok legendáját. Az emberek többsége észre sem veszi, hogy nem könyv, hanem könny. A magyarok számára sírni való volt, amit leírtak, vagy le kellett írni. Hasonló okokból kezdeném el én is a megjelent könyvek ismertetését. Egy végtelen könyvtárban élünk, bármi könyvként nyílhat ki előttünk, bármi megindíthat. Ha tudatosan keresünk, akkor hasznos lehet, ha látjuk, milyen könnyek milyen szósszal vannak édesítve, mérgezve. A piac és az egyéni törekvések miatt ugyanis szinte mindig becsapnak bennünket. A legtöbb írás nem az, aminek mutatja magát. Nem csak azért, hogy azt szeretnék, hogy megvegyék. Egy sorozattal éleszteném fel a naplómat, tibeti, japán stb. irodalmak magyar, angol, vagy valamilyen nyelvű megjelenései kapcsán. Első körben csak az adatokat írom össze, szinte szabvány szerint. Aztán persze, ha megindít a dolog, elmondom még, mi minden változott meg az adott dokumentum és eredetije között. Kezdjük a tibetiekkel!

Békés nyugvás meditációja : A tudat képzésének 9 szintje. Sakyong Mipham Rinpocse, Dalai Láma, IX. Karmapa, Alexander Berzin, Tarthang Tulku, Szögyál Rinpocse és Csögyam Namkhai Norbu Rinpocse tanításai, valamint a tibeti leírások és különböző hagyományok nagy mestereinek tanításai alapján összeáll., ford. és szerk.: Kovács Endre : lektorálta, ford. és az előszót írta: [Vaszi Sándor] Urgyen. [h.n.] : [magánkiadás], 2007. Dákini-füzetek 2. 110 p. nincs ISBN száma [Összeállítás a samatha, tibetiül sine (zhi gnas) meditáció gyakorlati útmutatásaiból, tibeti mesterek tanításai alapján. Az angolból készült összeállításban ugyanaz az a tibeti eredeti kifejezés gyakran több különböző alakban fordul elő, a nélkül, hogy utalna az eredetire.]

Szívesen beszélgetnék, hogy kinek hogyan segített ez a füzet lecsendesíteni a tudatát. Számomra annyira zavaró, hogy ugyanaz a dolog annyi különböző, egymástól eltérő, egymásra nem utaló módon van megnevezve. Persze, ha valaki észre sem veszi, hogy az adott szavak ugyanazt mondják... Nem akarom bántani a fordítókat, mert jó szándékkal próbálják továbbadni a korunkban nélkülözhetetlen tanítást arról, hogyan lehet háborgó tudatunkban megteremteni az alapvető működési feltételeket, amely nem csak minden magasabb szintű érzelmi és gondolkodási folyamat alapja, hanem amelyek nélkül hétköznapi életünkben sem vagyunk képesek felvenni a felgyorsult ritmust. Ráadásul ez a békés nyugvás nekem olyan dolgokat idéz, amelyek persze feledésbe mentek, és senkit nem érdekel, hogy magyarul szebben is tudunk beszélni. Engem ez a "békés nyugvás" a kikényszerített nyugalomra, és nem a tudat természetes alapállapotába való visszatérésre emlékeztet. Ezt régen úgy mondták: "maradj veszteg". A vesztegzárat még sokan értik, főleg Rejtő után, a vesztegházat és a veszteglést már nem annyira. Így a könyv használatához, használata közben meg kell keresni valakit, aki az alap dolgokat elmagyarázza. Noha, egy jól megírt útmutatás a tudat lecsendesítéséről mester nélkül is elkezdhető gyakorlat. Persze, amint olyan kérdésünk van, amire hosszabb idő után sem kapunk belülről választ, keresni kell egy barátot, aki segíteni tud. A könyv ábrái persze jók, önmagukban több információt tartalmaznak, mint maga a füzet, csak ezek kibontásához is kulcsokra van szükség.

Sok helyen megtalálható a világhálón a kép. Színesben is. A rajz régi, a tanítás még régebbi. Találtam egy bikával festett változatát is, erről majd még írok.

A folytatáshoz belenézek ebbe:

Landor, A. Henry Savage (1865-1924): [In the forbidden land] Utazás a rejtelmes Tibetben / A. Henry Savage Landor ; [ford. Erős László Antal] Utószó: Sári László. A szerző illusztációival [Budapest] : Kelet K., cop. 2008. 422 o.

[A híres visszaemlékezéseket újranyomta a közelmúltban alakult Kelet Kiadó. Az antikváriumokban keresett kötet már megjelent korábban, 1989-ben, még a régi, 1920-as években évszám nélküli, „magyarra átdolgozott” (Tábori Kornél) kiadás Somlai György jegyzeteivel, és Ecsedy Ildikó utószavával. Jelen kiadás új fordítás, ehhez írt utószóval.]

Sok a gyanús részlet. Nem lehet tudni, mit is csináltak pontosan a régi könyvvel, mennyivel gazdagabb, mint a régi magyar átdolgozás. Sokkal érdekesebb lett volna, vagy lenne, ha Sarath Chandra Das utazását fordították volna le, majd utána az önéletrajzát.

Visszaérkezni a tegnap holnapjába

2008-05-23T13:05:00.000-07:00

Már jó ideje gondolkozom, mit lehetne megírni abból, amit egy-egy vidéki utam során látok. Ha akkor, amikor lemegyek a térképről, beszélek valakivel, tudom, hogy egy ilyen beszélgetést a tévében csak feliratozva adnának le. Ha leadnák egyáltalán, és nem egy katasztrófa hír képeihez fűzött jegyzet lenne csak belőle. Beszélgetőpartnerem alföldi, a közeli városra is jellemző, tehát az ott élők számára beazonosítható tájszólással beszél. Egyes öntudatosabb vidékeken ezt a nyelvet kunnak mondják. A magánhangzói valóban olyanok, mint a mongol beszéd hangjai. Én "konok"-nak hívom. Nekem szülőföldem ez a táj. A dombok, ligetek... az utolsó kivágott ibolyás tölgyes... Megpróbálok képeket hozni, az amúgy hihetetlen világból.

Már próbáltam mesélni, a külvárosi "kocsmában", ahová a vonat előtt kávézni és a helyi viszonyokról tájékozódni betértem. A meleg miatt ittam egy, majd még egy sört, oldódni kezdett a nyelvem, de végül, egy szót sem szóltam, mert senki sem hitte el, hogy létezik az a világ, ahonnan jövök. Pedig tudták, hogy van. Maguk mesélték el, mint utaztak át rajta, illetve mit gondolnak az onnan jött emberekről. Rólam talán nem gondolták, hogy onnan jöttem. Az ő történetük egy előző, vagy egy korábbi szilveszteri "mulatsággal" kezdődött, amikor a külvárosba Ksztm.-ról, (60-70 km!) lovaskocsival érkeztek a cigányok. Az emberek nagy része a városban mulatott, az "időutazók" nagy része pedig valamiféle műsort adott, amivel elterelte az itt maradt öreg, tehetetlen lakosok figyelmét. Hangos veszekedések, "koldusoperettek" stb. Egy utcával a hátuk mögött pedig, mint az őzek a határban, ugráltak át a kerítéseken, és pakolták meg a szekereiket, kötötték el az autókat. A pár itt maradt ember a handabandázókkal maradt, az egyik a kerítésen átugró tolvaj után lövő embert vette őrizetbe, akinek pedig idős feleségére is kezet emeltek.
Ezek után ugrottak egyet, és a most garázdálkodó autótolvaj banda üzelmeit sorolták, mint lépnek meg az úttalan földutakon a rendőrök elől, és szerelik szét az autókat Tiszakécskén. Azt találgatták, ki adhat tippeket az autókról. Amint észrevettem, hogy valójában az egyik vendéget akarják kiugratni a bokorból, inkább távoztam. Később hallottam, az egyik megvert szemtanútól, hogy a srácot kitiltották abból a kocsmából, majd szinte mindenhonnan, a felesége is otthagyta, az autótolvajokból párat elkaptak, és most a lehető legbecsületesebb módon próbál nem éhen halni. Ebben a fekete gazdaságban olyan "összefogás" van, amely lehetővé teszi, hogy valaki havi 28 ezer forintból túléljen.

A látó és a vad jak

2008-05-19T13:10:00.000-07:00

Vajon hová vezetnek ezek a nyomok? Elvisznek-e Játékos Vadzsra, Rölpe Dordzse szentélyéhez vagy sem? Első körben ugyanis 2008-ban nekifutottunk már, de a márciusi hideg szelek és az olimipiától viszkető markú kínai "üzletemberek" elvették a kedvemet. Az egyre irreálisabb tervek szerint ugyanis tibeti emlékhelyek után kutatva, szétnéztem volna barátommal Pekingben és környékén, majd a Beyjing-Lhásza vonattal történelmi Tibetben rohantunk volna kolostorról kolostorra egy terepjáróval, mielőtt még a restaurálás fogalmát nem ismerő kínaiak rikító turistacsalogató festékkel mindent átfestenek. Shinjiék azt mondták, hogy az autó bérleti díja még rendben volt, de pár hét alatt megkétszereződött az amúgy is politikai okokból drága szállás és egyéb ár. (Valójában fel sem lehet sorolni, hány féle engedély kell a beutazáshoz, Kínán belül.) A politikusok szertnék, ha minél kevesebb illetéktelen kínai járna Tibetben, ahol kétszer annyi katona lakik, mint őslakos, akiknek viszont a két harmada, ha nem működik együtt, dolgozhat a munkatáborokban.

A pekingi szállás pedig a többszörösére nőtt, ahogyan az Olimpia hetében a Peking-Budapest repülőjegy is 700 fölé ment, míg egy héttel után már alig magasabb az átlagos 140-nél. Lalitavadzsra a mandzsu császár barátja volt. Mert hét éves korában adták az akkor 11 éves császár mellé buddhista nevelőnek. Mindketten hatalmas küldetéstudattal élték át a feladatot, és az udvari etikett ellenére vagy mellett a baráti megszólítás gyakran előfordul a szövegekben. Angolul is "pajtásnak" fordítják (pal). Rölpe Dordzse mongolnak született, és azért tanult kínaiul, mandzsu nyelven, hogy a tibeti Congkapa tanításait terjeszthesse. Ebben a hagyományban, a dalai lámák hagyományában Nágárdzsuna "a mester". Mondhatnék filozófust, meg bölcset, de egy kicsit mindegyik sántít. Lalitavadzsra ott volt a VIII. Dalai láma kiválasztásánál, illetve a Pancsen is az ő tanítványa volt.

A karjai közt halt meg az a Pancsen, aki az egyik leghíresebb tibeti "útikönyvet" írta Sambalába. Megpróbálta a külső és a belső utat egyszerre bemutatni. Sajnos, amikor a császár maga mellett szerette volna tudni mindkét tibeti főpapot, hiába építtette fel a pancsenek kolostorának, és a Potalának a mását Chengdeben, Loszang Jese valószínűleg himlőben meghalt. A császár születésnapjára érkezett, és kapott Qianlongtól (乾隆) egy két méteres tekercsképet egy india sála fáról. A fával hosszú életet kívánt, de a legendák szerint Sákjamuni Buddha is egy ilyen ikersála fa alatt távozott el, és a kínai olvasata miatt a mulandósággal is azonosítják ezt a fát. Persze, Atísa tanítványa, Dromtön mellé is gyakran odafestik.

Qianlong megépíttette a nyári szállását, amelynek az építkezéseit Rölpe Dordzse felügyelte, és a mintákért Dolonorba ment, a mongol Khubilai kán nyári rezidenciájára. A sok szentély és kolostor másolat, és kínai irodalmi emlékhely mellett Qianlong nyáron vadászatokat rendezett, melyen hatvan ezer katona vett részt. Itt szoktatták egymáshoz a mongol, mandzsu, kínai katonákat, és próbálták ki az újabb fajta tűzfegyvereket. Tibeti barátja pedig mindig igyekezett lecsillapítani a helyi istenségeket, a császár ellen lázadókat, vagy a tibetiek vallási vitáit.
Rölpe Dordzse Pekingben kapott szentélyt, kolostort. Ez utóbbit a császár ifjú korában lakott palotájából alakították át (Yonghegong 雍和宮).
Amikor elege lett a politikából, építkezésekből, békéltetésből, fordításból, Dharma-tanításból, a Wutaishanra vonult el. Congkapa anyját, fogantatásakor látott álmában innen, a Mandzsusrínak szentelt öt csúcsú hegyről látogatták meg fehér ruhás szerzetesek, és találták alkalmasnak az újra megtestesülő megvilágosodott aktivitás szülőanyjának. A császár is, Lalitavadzsra a bölcsesség bódhiszattvájának emberi vetületei volta. Ilyen értelemben testvérek. Azt kellene mondani, hogy "lélekvér", de mivel ilyen nincs, mondhatnánk azt, hogy "belső barátok", amiben a barátság valami minden ma ismert vállfajánál közvetlenebb kapcsolatra utal.
A "buddhista tudós" egy ilyen barát ősképét szeretné megvalósítani, aki a belső út végigjárásában kíséri el az embert. Ehhez a munkájához Lalitavadzsra sokat foglalkozott a kínai bölcsek tanításaival is, és a Kínában akkor élő buddhista hagyományokkal. De első körben úgy látta, már nem az a feladata, ami a tibetiek gondolkodásában a nyolcadik században rögzült, miszerint a kínaiak a hirtelen megvilágosodás útját követik. A csak-tudat iskola nézeteinek különbnél különb formáival találkozott. Ezek szinte önkéntelenül is vitatják Nágárdzsuna gondolatait.

A vak nyomai

2008-05-16T09:41:00.000-07:00

Tegnapelőtt este Fül nélküli Hoicsi lábnyomait néztem Masaki Kobayashi filmjében, amit Lafcadio Hearn novelláiból készített. A novellák persze különös történetek, elbeszélések 怪談, amelyeket a tűz mellett meséltek az emberek, így Hearn tevékenységét néprajzi gyűtjésnek tartották, a filmet meg angolul már "ghost story"-nak mondják. Valóban ennek a japán műfajnak lett az alapfilmje, de maguk a történetek, és az 1964-es megfilmesítés sokkal gazdagabb színekben, képekben, történetekben, visszhangokban. A "furcsa históriák" különben is Pu-szung ling műfaja, kínából. Az utolsó történet még utal is rá. A négy történet az elbeszélés és az elbeszélhetőség története is. Lafcadio Hearnt mindig űzte valamerre a szegénység, és az írásból nyomorgott. Apja angol protestáns katona, anyja orthodox görög nő, akinek a vallását, s emiatt apja házasságát otthon nem ismerték el. Amerikában meg feleségül vett egy néger nőt, és noha sikeres volt a város árnyoldalait felvillantó írásaival a napilapban, kirúgták és kénytelen volt a konkurenciához menni. Onnan pedig kiküldték Japánba (1890), de hamarosan ez az állás is megszűnt, és először angol tanításból, majd újságírásból is élt, japán nőt vett el feleségül, japán nevet vett fel: "Nyolc felhő kis forrás" (小泉八雲), vagyis itt már otthonra talált. Állítólag utolsó éveire mégis elhatalmasodott rajta az üldözési mánia. De ennek oka nemcsak a sok, életében látott rémség lehetett, hanem a tüdőbaja, amit a kamasz korában elvesztett egyik szemének a vak világa is tetézett. Még mielőtt a film megjelent, elkezdtem fordítani a Kwaidan (magyarosan írva és ejtve: Kaidan) történeteit. Nem jutottam velük sokra. Most, hogy megnéztem végre a filmet, úgy tűnik Hoicsi történetét (耳無芳一の話) be tudom fejezni. A filmről szóló anyagokkal, képekkel kis füzetet lehetne belőle csinálni. Persze, ha valamit ki tudok hozni a Hoicsi testére írott szövegből. Az arcán a Szív szútra legismertebb sorai olvashatók: "a forma üresség, az üresség forma", a száján a szív írásjegye, ami abban a kultúrában szellem is, erő is és érzelem is. A tenyerén, a szívén elöl-hátul látható vörös írásjegyeket először "halál"-nak (死) olvastam, de most arra gondolok inkább, hogy egy szanszkrit szótag.

A halálról énekelt egész életében egy Hoicsihez hasonló másik vak zenész: Asik Veysel. Magyarul csinált neki egy lemezt Kobzos Kis Tamás (Szívetekben őrizzetek - A lemez Erdal Şalikoğluval közösen készült.) A török nevét már az utókor adta, egyre több tisztelgést kap a YouTube-on is: "Költő Veysel". Ráadásul szúfi olvasata is van, s így már az egyszerű szerelmes vers sem olyan egyszerű, még ha nem is figyelmeztet folyton az elmúlásra, akkor sem. Véletlen talán, de a legfurcsább vak nyoma, szintén török. Esref Armagan olyan török festő, aki soha nem látott semmit a külső világból. Veyselt amint megláttam egy képen, mindjárt Borges halhatatlan embere jutott az eszembe, aki járt Kolozsvárott is, 1634-ben. Akitől egyáltalán a Kolozsvár nevét halhatta, vagy olvashatta, megint csak vakon élte utolsó éveit. Ő rajzolta át Argentina térképén Entre Ríos tartományt, a katonatisztek vagy a tiszthelyettesek az ő egyenruháit viselik. Juan Czetzről, azaz a gidófalvi örmény származású Czetz Jánosról van szó, az 1848-asok legfiatalabb tábornokáról. Az emlékiratait olvashatta Borges, vagy katona ősei akár beszélgethettek is. Czetz vakon tollba mondott visszaemlékezéseiben beszél egy Borges ezredesről, akit a juníni erődítésekkor ismert meg 1871-ben. A határbejáráson, a néhol nyeregig érő fűben órákig beszélgettek, s ennek emlékére kapott Borgestől egy poncsót, amit mindvégig megőrzött. Borges nagyapját, aki hamarosan meghalt, és akiről nagyanyja folyamatosan mesélt, akkor nevezték ki a határerődök megerősítéséhez parancsnoknak. Akkor házasodtak össze egy angolkisasszonnyal, de fia születését, már nem láthatta, mert egy eltévedt golyó megölte. Fia is, és unokája is, az író Borges, vakon élték le életük nagy részét.

Az énkép mennyköve

2008-05-13T15:06:00.000-07:00

Vajon az akarnoknak, aki viccből cinikusan-ironikusan diktátornak nevezi magát, valóban vállalhatatlanok az érzései? Hátralévő életében már képtelen felvállalni az érzelmeit? Az ésszel alkotott modellek pótolhatják a valódi érzéseket? Az érzések a valóság kérdéseire azonnal megszülető válaszok. Az ésszel generált utánzat, ami a legrosszabb színészi technika, mivel híján van minden együttérzésnek, a legrosszabb válasz. A számolási idő árulja el a hétköznapi, nem eckharti értelemben vett lelki szegényt. Vagy az esze. Elbízza magát, hogy mindenkinél okosabb. Persze, amikor már a saját tévedhetetlenségébe vetett hite miatt követ el hibát, rég késő. Akkor már menthetetlen. Ám ma már egyre hétköznapibb jelenség. Lassan fel sem tűnnek senkinek ezek az elvetélt Hitlerek, és Napóleonok, akik szponzorok nélkül még egy szobát sem kaphatnak már a zárt osztályon. A családjuk tönkretétele miatt sem vonja már őket felelősségre senki. A család nem érték. Mint ahogyan a föld sem. Az sem érdekel senkit, ki a Buddha, mi a Buddha. Vesz másikat.

Úgy érzem, házi diktátoromra, és a hosszan tartó cinizmustól már-már skizofrén kollégáimra vonatkoznak Nágárdzsuna szavai:

SL 83

sdig can dbugs 'byung 'gag pa tsam zhig gi//
dus kyi bar du chod rnams dmyal ba yi//
sdug bsngal gzhal yas thos nas rnam stong du//
mi 'jigs gang lags rdo rje'i rang bzhin no//83//

Az a bűnös (pokolban sínylődő lény), akit,
Ha csak egy lélegzetvételnyi időre is,
De balgaságában nem félemlítenek meg
A vágópoklok mérhetetlen szenvedései,
Annak olyan a természete, mint a mennykő.

vagy:

"Akinek az ésszel hatványozott ragaszkodása miatt olyan kemény az énképe,
mint a mennykő, és még az sem félemlíti meg, képtelen tanulni abból,
amint hallja a vágópoklokban sínylődők kibírhatatlan jajveszékelését,
az a pokolban sínylődő bűnös is csak egy lélegzetvételnyi időre mentesülhet,
az ilyen én képpel azonosult testét miszlikbe aprító vágópoklok kiállhatatlan szenvedéseitől."

Ráadásul itt, most az első, "szótári" olvasatot egyszerűsítettem, meg kimaradt a "hallván" illetve benne van, mert a hall=tanul, és itt ezt a félelem is hordozza. A rnam stong du is elég érdekes. Az illusztráció persze messze túlmutat nyelvtanon, tanításon vagy gyakorláson.
A nyelvtan azért kavarodott ide, mert úgy érzem, a tibeti tudós fordítás, tehetséges fordító híjján a verseken kicsorbul. A költeményt, a költői szépségű, és élő emberi erőket idéző verset nem lehet, bármennyire precíz és csiszolt a fordítói módszer, csak úgy átfordítani.

Erre barátom a következőt válaszolta:
OM SUNYATAJNANA VAJRASVABHAVATMAKO HAM?

"olyan éntudatú vagyok, akinek lényege
az üresség tudásának gyémánt-természete")
Az a bűnös, akit még az őt szétdaraboló poklok
mérhetetlen szenvedéseinek tudomása a teljes ürességben (?)
sem félemlít meg, akár csak egy lélegzetvételnyi pillanatra is,
annak olyan (megrögzött) a természete,
mint a gyémánt (szilárdsága)

Persze a sok régi hasonlatból ma már hámozni kell, hogy értsük, hogy tudjuk mire vonatkoztatni. De nem kell-e ugyanígy hámozni, hogy lássuk, milyen bilincseket rejtettek el az adóbevallás mögött? Vagy nincs-e ugyanígy elrejtve a hírek mögött, a nyilvánosság előtt szereplő embereket mozgató, az életünket irányító erő? Itt legalább rá lehet érezni. Ott meg nem lehetünk biztosak, hogy a lepel lerántásával nem öltöztettük-e még jobban fel a kedvenc vagy utált próbababánkat.

Én még hoztam egy példát arra, amikor a tudós fordító megoldja a feladatot.
A tibeti az indiai tehénből fekete vadjakot csinált.
A magyar (Fehér Judit) az indiait fordítja:

RV 1.12-13:

dānaśīlakṣamāspaṣṭaṃ yaḥ saddharmamahāpatham |
anādṛtya vrajet kāyakleśago daṇḍakotpathaiḥ ||

sa saṃsārāṭavīṃ ghorām anantajanapādapām |
kleśavyālāvalīḍhāṅgaḥ sudīrghaṃ pratipadyate ||

sbyin-dang tshul-khrims bzod gsal-ba //
dam-chos lam-po che-la gang //
ma gus lus-gdung gnag-lam-lta'i //
lam-gol-dag-nas 'gro-ba de //

‘khor-ba'i 'brog ni mi bzad-pa'i //
mtha'-yas skye-bo'i shing-can-du //
nyon-mongs gdug-pas 'khyud-pa'i lus //
shin-tu yun-ring 'jug-par 'gyur //

12. Aki nem törődik az igaz Törvénynek
Az adástól, az erkölcstől, a türelemtől
Világos nagy ösvényével, hanem
A testet kínzó, rossz tehéncsapásokon kóborol,

13. Az igen hosszú időre betéved
A létforgatag félelmetes erdejébe,
A lények végeláthatatlan fái közé,
A testére tekeredő szenvek mérgeskígyóival.

Lábnyomok a porban

2008-05-11T12:28:00.000-07:00

Régen sokat beszélgettem ugynezekkel, a fölém rendelt, akkor még hatalomra nem áhítozó emberekkel. Ma már alig lehet velük szót érteni. A szabályokba, számokba burkolózva azt hiszik, hogy mások nem látják a szándékaiakat. Pedig bárkinek eszébe juthat, matematikai számítás nélkül, ösztönösen, vagy nem ösztönösen ellenpróbát tenni. Legtöbbször mindenkinek a saját esete lesz az, amellyel ha először nem élesben lejátssza, "mi lenne, ha..." és akkor szinte azonnal kitetszik, szinte minden hátsó szándék.
Másrészt a számokba burkolózás arra utal, hogy már érzelmeiktől is elidegenedtek, elzárkóztak, és valamiféle modell alapján egy színlelt, kiszámított érzést mutatnak. Ha valaki idáig jut, szinte biztos, hogy testén különféle modern betegségek több tünetét lehet majd megfigyelni. Két barátom után gondolkodva erről, úgy tűnik, ha marad még bennük érzés, és az erős marad, akkor ez majd kettévágja őket. Az orvos csak egy skizofrén beteget lát, vagy valamiféle skizoid személyiséget diagnosztizál. De amint elkezdik szedni a gyógyszert, már nincs kiút. A gyógyszerrel kölcsönhatásban, mind tudati, mind testi szinten, az egyébként még változó és változtatható állapot betegségként stabilizálódik.

A baj inkább az, mint mindenhol most, hogy a lóhalálában elfogadtatott rossz szabályoktól hogyan lehet majd megszabadulni? Ha nem formanyomtatványon kéred, fel sem fogják. Ráadásul a számokba folytott, ha nem hatalmaskodni akar, akkor a saját életét és családját mentő ember, fél a valóságtól. (Én is féltem tőle a családomat!) Így ha tudós, akkor olyan, mintha neked, aki voltál már a János-hegy tetején, be akarná bizonyítani, az utikönyvek sajtóhibái alapján, hogy nincs is ott kilátó, nincs ott semmiféle kilátás, az is csak egy sajtóhiba. Megsértődik, ha csak jelzed is: látod, hogy a szavai a valóságban semmire sem vonatkoznak, s rögtön vagdalkozni kezd. Ettől persze még szélhámos marad, s ott tartunk, hogy neki előbb van joga feljelenteni téged azért, hogy őt meggyanúsítottad.

A számok mögül, bármennyire kapálóznak ellene, az ész szorosra hurkolta fogalmi hálójával a maguk szegény képzeletét, halálfélelem szabta korlátaikat kényszerítik a világra, s aki nem fér bele, akit nem tudnak kifogni-befogni a hálójukkal, az vagy nincs, vagy csak képzeli a másságát.

Szóval lábnyomok:

Egy vak ember, egy látó, egy bot, egy tehén, egy jak és egy kígyó, de hol?