Lincsi apátról I.

Egy Lincsi-apokrif

Amikor Lincsi apát még vagy már – ki tudja ezt pontosan – csak gondolat volt, ültem a vár alatti szobájában. Nem voltam benne biztos, hogy Lincsi apát szobája az, de valahogy kísértetiesen hasonlított. Attól hasonlított a legjobban Lincsi apát szobájára, hogy maga az apát nem volt ott.

Hogy többé már nem lehet. Örökre itt hagyta ezeket a könyveket, többé már nincs rájuk szüksége. Egy nap arra ébredt, hogy álmában elolvasta valamennyi könyvet, s amikor kinyitotta a szemét, ez a tudás ott csillogott minden arra járó szemében.

Mivel Lincsi apát töbé már nem lehetett ott, nagyon fáztam. Könyvei, mivel ezekre már soha senkinek nem lesz szüksége, dobozokban hevertek. A hirtelen támadt huzatban megmozdult az egyik dobozból kilógó kutyanyelv. Még el sem olvashattam, mi áll rajta, a hátam mögött megszólalt egy hang. Már azt hittem, Lincsi az, de amint befejezte, biztos voltam benne, hogy nem ő. Nem kellett megfordulnom, hogy lássam is a beszélőt. Abban is biztos voltam, hogy csukott szemmel tisztábban látom az arcát. Az örvényről beszélt, amely magával ránthat, ha elolvasom a több száz éves kutyanyelvet. Egyedül csak ha voltam már valóban szerelmes, és ég bennem ez a belső tűz, akkor élem túl. Akkor az maradok, aki vagyok. A tűzben leég rólam minden, amit figyelmetlenül éltem vagy tettem-teremtettem. Szólni akartam, de nem nyílt a szám, mire hangot adhattam volna, az arc szertefoszlott.

Megnéztem a kutyanyelvet: egymásnak megfelelő kínai, tibeti és mongol szavak voltak rajta. Lincsi apát följegyzése volna? Inkább egy mongol tanítványa lehetett, aki Hansan verseit akarta tibetire fordítani. Ezen biztosan jót nevetett az apát, hiszen hogyan lehet lefordítani valamit, ha nincs meg bennünk az eredeti, amit tovább szeretnénk adni. Ha pedig megvan, akkor teljesen mindegy, le van-e írva vagy sem, beszélünk-e róla vagy sem.

Hiába szólal meg a fordítóban egy belső hang, lefordított verse úgy hat, mintha azon csodálkoznánk, hogy a lyukas vödörben messziről hozott víz miért nem oltja szomjunkat.

Tunhuangban, vagy Khotánban, már nem emlékszem, az egyik italmérés mögött, ahol a legtöbb utazó könnyített magán, valaki felírta az egyik falra:

"Ötven mérföldről hoztam vizet,
Ötszáz éve gyűlt már a kútban,
Felét megitta a sívó szél,
A másik felét idd meg most te!"

chu ‘di dpag tshad lnga cu drangs//
dong chu la brgya rtsa lnga tshogs//
dum bu dang po dgon dung skoms//
dum bu gnyis pa khyed rang ‘thungs//

Egy másik kéz ezt tette hozzá:

Elvihetsz minden vizet a kútból,
vagy hozhatsz bele vizet messziről,
ha csupán sivatag van körülötted,
a karma szele úgyis eltemet.

Talán ezt adta vissza egy másik kézírásáában a következő tibeti vers:

dgong chu las kun chu 'khur ram//
'dir chu rnams thag ring nas drangs//
khyod kyi dgong dung 'ba' zhig 'tham//
las kyi rlung phung por bya ba//