A vak nyomai

Tegnapelőtt este Fül nélküli Hoicsi lábnyomait néztem Masaki Kobayashi filmjében, amit Lafcadio Hearn novelláiból készített. A novellák persze különös történetek, elbeszélések 怪談, amelyeket a tűz mellett meséltek az emberek, így Hearn tevékenységét néprajzi gyűtjésnek tartották, a filmet meg angolul már "ghost story"-nak mondják. Valóban ennek a japán műfajnak lett az alapfilmje, de maguk a történetek, és az 1964-es megfilmesítés sokkal gazdagabb színekben, képekben, történetekben, visszhangokban. A "furcsa históriák" különben is Pu-szung ling műfaja, kínából. Az utolsó történet még utal is rá. A négy történet az elbeszélés és az elbeszélhetőség története is. Lafcadio Hearnt mindig űzte valamerre a szegénység, és az írásból nyomorgott. Apja angol protestáns katona, anyja orthodox görög nő, akinek a vallását, s emiatt apja házasságát otthon nem ismerték el. Amerikában meg feleségül vett egy néger nőt, és noha sikeres volt a város árnyoldalait felvillantó írásaival a napilapban, kirúgták és kénytelen volt a konkurenciához menni. Onnan pedig kiküldték Japánba (1890), de hamarosan ez az állás is megszűnt, és először angol tanításból, majd újságírásból is élt, japán nőt vett el feleségül, japán nevet vett fel: "Nyolc felhő kis forrás" (小泉八雲), vagyis itt már otthonra talált. Állítólag utolsó éveire mégis elhatalmasodott rajta az üldözési mánia. De ennek oka nemcsak a sok, életében látott rémség lehetett, hanem a tüdőbaja, amit a kamasz korában elvesztett egyik szemének a vak világa is tetézett. Még mielőtt a film megjelent, elkezdtem fordítani a Kwaidan (magyarosan írva és ejtve: Kaidan) történeteit. Nem jutottam velük sokra. Most, hogy megnéztem végre a filmet, úgy tűnik Hoicsi történetét (耳無芳一の話) be tudom fejezni. A filmről szóló anyagokkal, képekkel kis füzetet lehetne belőle csinálni. Persze, ha valamit ki tudok hozni a Hoicsi testére írott szövegből. Az arcán a Szív szútra legismertebb sorai olvashatók: "a forma üresség, az üresség forma", a száján a szív írásjegye, ami abban a kultúrában szellem is, erő is és érzelem is. A tenyerén, a szívén elöl-hátul látható vörös írásjegyeket először "halál"-nak (死) olvastam, de most arra gondolok inkább, hogy egy szanszkrit szótag.

A halálról énekelt egész életében egy Hoicsihez hasonló másik vak zenész: Asik Veysel. Magyarul csinált neki egy lemezt Kobzos Kis Tamás (Szívetekben őrizzetek - A lemez Erdal Şalikoğluval közösen készült.) A török nevét már az utókor adta, egyre több tisztelgést kap a YouTube-on is: "Költő Veysel". Ráadásul szúfi olvasata is van, s így már az egyszerű szerelmes vers sem olyan egyszerű, még ha nem is figyelmeztet folyton az elmúlásra, akkor sem. Véletlen talán, de a legfurcsább vak nyoma, szintén török. Esref Armagan olyan török festő, aki soha nem látott semmit a külső világból. Veyselt amint megláttam egy képen, mindjárt Borges halhatatlan embere jutott az eszembe, aki járt Kolozsvárott is, 1634-ben. Akitől egyáltalán a Kolozsvár nevét halhatta, vagy olvashatta, megint csak vakon élte utolsó éveit. Ő rajzolta át Argentina térképén Entre Ríos tartományt, a katonatisztek vagy a tiszthelyettesek az ő egyenruháit viselik. Juan Czetzről, azaz a gidófalvi örmény származású Czetz Jánosról van szó, az 1848-asok legfiatalabb tábornokáról. Az emlékiratait olvashatta Borges, vagy katona ősei akár beszélgethettek is. Czetz vakon tollba mondott visszaemlékezéseiben beszél egy Borges ezredesről, akit a juníni erődítésekkor ismert meg 1871-ben. A határbejáráson, a néhol nyeregig érő fűben órákig beszélgettek, s ennek emlékére kapott Borgestől egy poncsót, amit mindvégig megőrzött. Borges nagyapját, aki hamarosan meghalt, és akiről nagyanyja folyamatosan mesélt, akkor nevezték ki a határerődök megerősítéséhez parancsnoknak. Akkor házasodtak össze egy angolkisasszonnyal, de fia születését, már nem láthatta, mert egy eltévedt golyó megölte. Fia is, és unokája is, az író Borges, vakon élték le életük nagy részét.